Jojo Nyuszi (Jojo Rabbit, 2020) – Kritika

A második világháború, a náci Németország és Hitler megannyi mozis alapot nyújtott már a filmkészítők számára. Szinte nincs olyan év, hogy ne merítene a világ egyik legborzalmasabb közel 6 évéből (vagy az azt követő időkből egészen napjainkig) valamelyik rendező vagy forgatókönyvíró. Készülnek igazán jó alkotások, drámák, háborús filmek, thrillerek, de kevés olyan művel találkozhatunk, melyben egyszerre van jelen a szatíra, vígjáték és a háborús dráma műfaja. A Jojo Nyuszi ezen kivételek egyike, melynek sikeréből Taika Waititi (Boy, Hétköznapi vámpírok stb.) jócskán kivette a részét.

Waititi nem csak rendezője és forgatókönyvírója is a filmnek, de ő alakítja (a képzeletbeli) Adolf Hitlert is. A Torontói Nemzetközi Filmfesztiválon debütáló film rögtön meg is nyerte a közönségdíjat, sőt a film a 2020-as Oscar-díj 6 jelöléséből, elhozhatta a Legjobb adaptált forgatókönyvért járó aranyszobrot is. Külön emel a díj súlyán, hogy olyan filmeket győzött le ebben a kategóriában, mint a Kisasszonyok, Az ír vagy a Joker. Christine Leunens „Caging Skies” című könyve szolgáltatta a film történetének alapját. A rendező el akart térni a szokásos sötét, megtört hangulatú második világháborús filmek világától.

Bár végig érezni a Harmadik Birodalom és a nácizmus erőteljes jelenlétét, mégis próbál egy olyan közeget elénk tárni, melyben van egy német kisváros, ahol az ott lakók boldogok, szépen öltözötten, némileg derűsebben élik napjaikat, miközben ott van körülöttük a Harmadik Birodalom okozta borzalmak.

Ha alaposan figyelünk a film egyes jeleneteire olyan rejtett dolgokat fedezhetünk fel benne, melyek alapos kutatómunka eredményét mutatják Waititi részéről. Ilyen az a rész, mikor Hitler fején egy amerikai őslakos fejdísze van. Köztudott volt, hogy a náci vezér rajongott Karl May munkássága iránt, akinek leghíresebb regényei Winnetouról szóltak, aki egy apacs indián volt. A Jojo Nyuszi végén hallható David Bowie dal (Heores) német verziója pedig egy olyan szerelmespárról szól, akiket a berlini fal választott ketté. Külön érdekesség, hogy bár szinte végig angolul beszélnek a szereplők, minden írott anyag, levél, könyv, plakát, német nyelven jelenik meg a filmben.

Waititi magát a filmet amolyan szerelmeslevélnek aposztrofálta és címezte Édesanyjának, valamint minden olyan szülőnek, akik egyedül nevelik gyermeküket. Ezzel is tiszteletét fejezve ki, hogy milyen nehéz feladat hárul rájuk és mennyi áldozatot hoznak ezáltal, hogy felneveljék utódjaikat. Mint filmszatíra olykor kifigurázza az akkori náci ideológiát is. Erre az egyik legjobb jelenet, mikor a Gestapo elmegy Jojo házába és összesen 31-szer hangzik el a Heil Hitler kifejezés.

Ezzel arra utalván, hogy mennyire felesleges és nevetséges volt a nácik protokollja adott esetekben. Maga a történet is egyedi bemutatást rejt a témát illetően.

Adott egy német kisfiú, Jojo (Roman Griffin Davis), akiben élénken lobog a német nacionalizmus és minden vágya, hogy a vezér személyi testőre legyen és a Hitler Jugend tagjaként szolgálja hazáját. A valójában magányos, 10 éves kisfiú legjobb, képzeletbeli barátja Hitler (Taika Waititi – Thor, stb.), akivel megosztja minden gondolatát. Egyedül neveli édesanyja, Rosie (Scarlett Johansson – Fekete özvegy, Bosszúállók, Elveszett jelentés, stb.), akiről kiderül a fia előtt, hogy titkon egy zsidó lányt rejteget a családi házukba. Ahogy a kis Jojo egyre jobban megismeri Elsat (Thomasin McKenzie – Ne hagyj nyomot!) és rajta keresztül a zsidóságot, úgy kezd az addig kialakult náci eszme átértékelődni a fejében.

Bár elsőre lehet bugyuta vígjátéknak tűnik a film egyeseknek, ahogy halad a történet és jobban rálátást látunk a szereplőkre, mely a karakterfejlődésük során még jobban átjön a nézők számára, úgy lesz a egyszerű szatírából egy komoly mondanivalóval bíró drámai alkotás, némi sajátos humorral megspékelve.

A felsorolt szereplőkön kívül még fontos megemlíteni a 2018-ban (végre) Oscar-díjat nyerő, most egy náci parancsnokot alakító (Klenzendorf kapitány) Sam Rockwel-t, aki megannyi filmben mutatta meg már tehetségét, hol negatív, hol pozitív szereplőként, mint például A három óriásplakát Ebbing határában moziban, a Richard Jewel balladájában vagy a Halálsoronban. Illetve a sokakat megosztó színésznő, Rebel Wilson (Csaló csajok, Macskák, Tökéletes hang, stb.), aki egy náci „mindenes”, Fraulein Rahmként tűnik fel.

A Jojo Nyuszi egy nagyszerűen kifinomult arányérzékkel bíró második világháborús alkotás lett. Ahol a humor, a dráma és a szatíra pont ott és annyira van jelen, hogy a fiatalabb és az idősebb korosztály is megtalálja benne a maga szórakozását, illetve neki szánt üzenetét. Minden szereplő, de főleg a főszereplőket alakító fiatal színészek nagyszerűen hozták karakterüket.

A 108 perces műsoridő pont elég ahhoz, hogy végig lekösse a néző figyelmét.

A jelmezek, a díszletek is visszahozták a kor sajátosságait. Gondolatokat ébreszt, miközben szórakoztat. A zenei betétek is jól ki lettek választva, sőt néhol egy-egy dal új aspektusba helyezése még inkább pluszt adott a filmhez. Ilyen a már említett David Bowie dal vagy a film elején elhangzó The Beatles nóta is. Ezt a filmet nemtől kortól függetlenül érdemes megnéznie mindenkinek aki szereti a sajátos humort, van benne empátia a drámák felé és szeretne egy olyan alkotást látni, mely sajátos módon mutat be egy korszakot egy kisfiú szemén át.

//Dörgő Dániel//

A filmtörténet 15 legmegrázóbb holokauszt mozija