A búcsú kritika

Ismerjük-e mi a keleti embert? Olvasunk-e sokszor talányos arcából, értjük-e örömét, vajon átérezzük-e bánatát: Hogy miért fontos ez? Nem felejtsük: „minden ötödik ember kínai”- ahogy a közkeletű régi mondás tartja. Lehet, hogy az arányszám idővel változik, mégis Kína köztünk van, bennünk van, ha úgy tetszik, tehát kellene valamit kezdeni e fölöttébb fontos témával.

Mindenesetre, ha egy kínai (ami azért egy kicsit amerikai) filmet néz az ember végre azt látja meg, amit mindig is látnia kellett volna – a milliárdnál is több kínai között legalább kétféle ember van: ilyen is meg olyan is (bocsánat). De most komolyan, A búcsú című filmben örvendetesen sokféle karakter megmutatkozik a nagymama súlyos betegsége okán, még úgy is, hogy nekünk az arcok még így is  kissé nagyon hasonlítanak egymáshoz (felőlük nézve meg mi vagyunk elképesztően egyformák, ahogy ezt a kelet-szakértők többször hangsúlyozzák).

A történet szerint a New Yorkban élő kínai család hírt kap az óceánon túlról és ez átrendezi a jól berendezett életüket. A nagymama halálán van, bár nem tud róla. A diagnózis eltitkolása egy hagyományos (és jótékonynak gondolt) színjáték része a kínai családoknál, nehogy a hátralevő napjait is rettegésben töltse, és végül a félelem előbb ölje meg, mint maga a betegség. A szeretett hozzátartozó utolsó napjaiban tehát a rokonság köré gyűlik, igyekeznek megédesíteni a hamarosan eltávozó búcsúidejét egy jól szervezett színlelés-parti keretében. Nehéz ugyan a sokfelől összegyűlt, szomorúságba hajló arcokra műmosolyt mázolni, de kapóra jön, hogy a másik unoka, a Japánba szakadt család fia, éppen nősül.  El is hozzák a kínaiul nem beszélő menyasszonyt, aki persze igyekszik belesimulni a szituba, mosolyog és hajlong és ahogy kell díszlete lesz az említett. Egyedül Billi, az inkább már amerikai, mint kínai identitással bíró lány, ifjú nő – akit nevezhetjük akár főszereplőnek – renitenskedik egyedül.

A néző érzése szerint azért, mert túl régimódi, s talán túl keleties neki immár ez az egész hercehurca, ahol mindenről lehet beszélni, csak az igazságról nem. Az (az internet szerint) közismert Awkwafina alakítja ezt a dacos, kamaszkorát kissé későn élő „csajt”. Az Ocean’s 8-ban is ezt a nyűgős, „haragban a világban”-stílus hozza, igaz, itt jóval tágabb lehetőséget kap ehhez, játéka is árnyaltabb tehát. Bátorkodtam egy zenei klipben is megnézni a művésznőt, ahol szintén hasonló női-karakterben látható, hiszen ismert rapper is egyben – úgy tűnik, színészete jóval eredetibb, bár ez szigorúan zárójeles vélemény.

A búcsú legfőbb értéke viszont a kultúrák találkozása, egymásra hatásának enyhén lájtos bemutatása, ám szerencsére nem éppen úgy, mint a „bazi nagy” filmek szokták (bár az első azokból sem volt rossz) inkább a maga keletiesen visszafogott, jelzésszerű módján, apró mondatfoszlányokkal fűszerezve.

A személyes kedvenc rész, amikor az étkezőasztalnál (a legfontosabbak ugye ott dőlnek el) a kínai kollektivizmus  és az amerikai individuális lét előnyeit-hátrányait boncolgatják és elhangzik egy igen találó, szimbolikus hasonlat – mely persze csavar is egyet az előbbi jól bejáratott sztereotípiákon. Az „amerikás” kínai család feltárja a választott identitás lényegét a „bezzeg mi itthon maradtunk a mamával” –érveléssel szemben. És ez nem más, mint a kulcs. A Kulcs a dolgok sikeréhez, az a mélyen gyakorlatias, ugyanakkor empatikus, a másik ember sikerét is elősegíteni kész (angolszász-protestáns, ha ez így nem is túl korrekt politikailag) mentalitás, amit bizony nem tapasztaltak Kínában, amikor a zongorában tehetséges kislány (az akkor még picike Billi) számára hiába kerestek gyakorlóhelyet. Bezzeg Amerikába érve egy tök ismeretlen lelkész máris a kezükbe nyomta a templom kulcsát, ahol volt egy hangszer, hogy gyakoroljon csak ott, bátran…

Mindez persze indulatok nélkül hangzik el, a nagyi füle hallatára, épp ezért az állapotáról időnként angolul társalognak, méh az orvossal is, hogy ne értse a beteg. De az életvidám idős hölgy állapota csak nem akar romlani, a hamisított ct. áleredményei talán placebóként hatnak rá, csak azt nem érti, miért búslakodik körötte mindenki. A másik unoka kínai-japán esküvőjén aztán felszakad néhány érzelmi gát, a rendületlenül életerős nagyi például egykori maoista harcostársaival nosztalgiázik. Igaz, a fiai csak némi alkohol hatására képesek lelazulni, mely jelenségen hosszan időzik a film.

Leheletnyi iróniát érzünk ezen („részeg disznók”), ám végtére a rendező Lulu Wang látásmódja bizonyára indokolt, hiszen személyes ismeretségéből merítve készítette filmjét.

Mindezeket összegezve  nagyon is nézhető film A búcsú, több kedves, másutt humoros részlettel, a kultúrák közötti különbségekkel, melyeket az azokat áthidaló szeretet és összetartozás valamelyest felejtetni tud, ám nem tesz semmissé azért.

//Pálfy Gyula//

A valaha volt 20 legjobb sportfilm az IMDB szerint