Sonic, a sündisznó kritika

A Sonic egy olyan családi kaland, melyben a kékszőrös kis humanoid a kiálló tollaival, hatalmas  szemeivel, szilva szerű orrocskájával hamar megbarátkozunk és képesek vagyunk arra, hogy a könnyed és vicces vizuális örömöt gyorsan befogadjuk. Kritika: Bruce

29 év telt el azóta hogy megjelent a Sega kék sündisznója a videójáték piacon, azzal a nem titkolt szándékkal ,hogy felvegye a “harcot” az addigra sikeresen befutott Super Mario figurával. A terv jól sült el, hisz azóta a képregények, és animációs sorozatokban is a gyerkőcök kedves társává vált. Eljött tehát az idő, hogy a nagyvásznon is megmérettesse magát, és bemutatkozása nem is sikerült oly rosszul, mint ahogy az előkészületek azt sugallták.

A Sonic első próbavetítése, illetve előzetese, sajna botrányosan félrecsúszott, ami abból adódott, hogy Sonicot nem voltak képesek a vizuális megjelenítők olyan élethűen és kedvesre megjeleníteni, ahogy azt már megszoktuk 1991- óta.

Az első képkockák láttán nevetséges és egyúttal horrorisztikusan hátborzongató megjelenést mutatott a sün, ami az alkotókat arra sarkallta, hogy gyorsan egy  szerethetőbb CGI figurát kreáljanak. Az egyik executive producer Tim Miller helyesen most nem a megérzéseire, hanem a rajongók mellé állt és rájött, elrontották az első verziót. Az újratervezés után jelentem a szúrós állatka készen áll arra, hogy belopja magát szívünkbe, hisz remek munkát végeztek a “dizájnerek”. Az új külső már sokkal “Sonicosabb” lett, hála az ötmillió dolláros összegnek is, amit erre a célra költöttek a látványtervezők.

Jelen esetben felesleges a történet egyszerűségén lovagolnunk, hisz az eredeti Sonic játék sem a fordulatokban gazdag elemeiről volt híres. Arra azonban nem jöttem rá, hogy a korhatárbesoroló bizottság pontosan a film melyik jelenete miatt döntött arról, hogy ezt a művet bizony egy 9 éves fiatal nem láthatja…kész téboly számomra a 12-es karika a plakáton.

Ugyanolyan zseni lehet, mint aki az eredeti filmcímeket képtelen normálisan lefordítani és kreál egy buta és nevetséges magyar kreálmányt, azt gondolva attól fognak az emberek tódulni a mozikba.

A sztori alapja az, hogy a mi kis villámgyorsan rohangáló sününket képessége miatt bújtatják otthonában, Ő viszont csak akkor van igazán elemében, ha rohanhat. Tehát szöges ellentéte annak a szomszédomnak, aki olyan gyorsan vezetett, hogy havonta cserélte a verdájába a féklámpa izzót, mert az szinte non-stop kiégett… 😀

Szóval amikor egy csúnya brigád támadásba lendül ellene, átteleportálják hozzánk a Földre egy gyűrű segítségével, hogy életben maradjon, és így  bujkálásra ítéltetett. Véletlenül egy rádiuszú áramkimaradást okoz, és kénytelen a szuper tempójával a kormány emberei elől menekülni. Itt jön a képbe a második főszereplőnk, a jószívű rendőr Tom (James Mardsen) , aki átlagos és szürke életét éli nejével Maddie-vel ( Tika Sumpter). Segítenek tehát Sonicnak szembeszállni a világegyetem uralmára törő őrült grimaszkirály ellen, aki a film harmadik főszereplője. Dr. Ivo Robotnik (Jim Carrey)  és az Ő különös robotcuccai keserítik meg kedvenceink életét.

Amiért szerethető az egész család számára a film az a Sonic figura bájosságán, a jellegzetes modorán, illetve vicces szokásaiban keresendő.

Örömömre szolgált, hogy nem csupán a tizenéves korosztály szórakozott kellemesen a látottakon hanem észrevettem magamon – nem szégyellve – hogy felnőtt létemre is kedves perceket okozott e sündisznós kaland. A film vizuális élvezetét is Ő nyújtja, mert a CGI-Sonic gyönyörűen illeszkedik  bele a való világunkba, nem érezhető a furcsasága, különcsége.

Carrey bámulatos előadása alkotja a történet izmát és nagy erőtartalékát. Valószínű többet hozzátett Jim Dr. Ivo Robotnik játékához, mint ami a szövegkönyvében lapult. A fenomenális gumiarcú géniusz most sem unalmas, és döbbenetes hogy több mint 30 évvel a mozis bemutatkozása óta is képes olyan arcjátékra, amivel még talán nem is találkozott a nagyérdemű. A kiégettség legkisebb jelét sem fedeztem fel benne, hisz erősen és láthatóan nagy odaadó szeretettel játszotta a főgonoszt.

A szerethetőség a legjobb jelző, amely a címszereplőt illeti . Persze a kidolgozottság azért alulmarad a különböző szuperprodukciós animációktól, de ezzel együttvéve is Sonic arcán szépen megjelenített érzelmi vetülések fedezhetőek fel.

A sok termékmegjelenítésen kívül a film másodlagos célja az 1990-es évek nosztalgia terjesztése, reklámozása, tudatunkba való visszahozása volt, melyre inkább az idősebb korosztály lehet fogékony, és itt is jól előjön hogy nem csupán a gyerekeknek szólt a mese. Az elsőfilmes Jeff Fowler munkája egy könnyedén működő, laza, görcsös nevetéstől mentes családi kikapcsolódást nyújt, amire – valljuk be – kevés esélyt láttunk, hisz az elhúzódó előkészületek és a negatív visszajelzések, nem ezt sugallták. James Mardsenből sem lett felesleges töltelékkarakter pedig nagy esély volt rá hisz gyakran láthattuk, hogy nem ezen szerepek azok, ami miatt kíváncsiságunkat felcsigázzák e műfajból érkező alkotások.

A Pokémonban Justin Smith, a Hupikék Törpikékben Neil Patrick Harris, a Garfieldben Breckin Meyer, vagy az Alvin és a Mókusokban Jason Lee gondoskodott arról hogy mára már arra sem emlékszünk, hogy itt a főhős mellett gyakran nem jut a pompából egy kicsiny és jelentős jelenetsor sem ezen szereplőknek, hisz ők csupán asszisztálnak a történethez, és nem formálják azt. A Sonic kincsértéke tehát nem más mint hogy a bennünk rejlő kisgyermek most gondtalanul és derűsen előbújik belőlünk, ami ritka érték egy olyan műnél, mely elsősorban nem a felnőtt korosztályt célozza meg, de még így is képes a kedves és jópofa szórakoztatásra.

Kritika: Kovács Ferenc # Bruce

A “Gumiarcú” Jim Carrey 10 legjobb filmje