Ragadozó madarak kritika

Harley Quinn története önmagában egyszerűen kevés egy egész estés filmhez, és ezzel már a film derekán szembesülünk.Az amúgy sem acélos DC-s Suicide Squad mellékvágánya, a Harley Quinn-film ugyan eszetlenül színes, azonban oly keveset nyújt nekünk, hogy az képtelen a figyelmünket folyamatosan, 109 percen át lekötni, hisz tartalmilag sekély vízben csónakázunk. Kritika: Bruce

Margot Robbie nagy lehetőséget látott anno abban, hogy vászonra vigye e történetet, és sok energiát és nem kevés pénzt áldozott arra (produkciós cégét is bevetette), hogy megszülessen e mű. Legutóbbi képregényfilmje a DC-nek a Joker volt, mely kitört a szuperhős formulából, és így az erőszakos R-besorolással együttvéve is képes volt több mint 1 milliárd dolláros bevételt produkálni.

A Ragadozó Madarak nem titkolt szándéka, hogy szintén az erőszakra és a kattant szereplőkre gyúr, azonban azzal a ténnyel nem számol, hogy acélos mondanivaló, emlékezetes egyéniségek, és a jól összerakott dialógusokkal teli forgatókönyv hiányában csak egy elfeledett mozgóképpé redukálódik.

Sokszor jót tesz az adott produkciónak, ha a producer, az író és a rendező nem férfi, hisz bizonyos témákban csak a nők képesek olyan vízióval rendelkezni, mely új spektrumot képes nekünk bemutatni. Azonban amikor egy R-kategóriával rendelkező képregényfilmről beszélünk, kifejezetten szükség lett volna a labilis idegrendszerrel és társadalmi beilleszkedési problémákkal küszködő csajok erős kezű irányítására,  mely nagyon hiányzott a rendezőből.

Ami jót tett a Wonder Woman esetében a DC-nek – Petty Jenkins személyében -, az most pontosan a visszájára sült el az eddig ismeretlen Cathy Yan keze között. Gotham Cityben – itt megjegyezném: nem sok energiát feccöltek az ismert város kinézetére, vagy legalább arra, hogy ne egy szimpla amcsi utcában érezzük magunkat – magára maradt szegény Harley-t, és mivel szeret rosszalkodni, felfigyel rá az ismert vérgonosz maffiavezér, Roman-Fekete Maszk (Ewan Mcgregor) egy gyilkossal az oldalán. Cassandra Cain egy gyémánt ifjú tulajdonosa, és ezért indul meg a hajsza, mely a történet középpontját képezi.

Miss Quinnek több sem kell,  összeáll olyan erős nőkkel, akikkel jobban fel tudja dolgozni magányát: Fekete Kanárival, Vadásznővel, és a rendőrség kötelékéből kiszabadult női nyomozóval, Renee Montoyával veszik védelmükbe a lányt, ezzel is felhúzva az amúgy sem higgadt maszkos Romant. Ők hárman – és a kislány Cassandra – veszik fel az ádáz harcot, és az erősen megjelenített feminizmussal jutnak el céljuk végezetéig.

Aki már látott szuperhősfilmet, az nem tud vitatkozni abban velem, hogy a rikító színű káosz az, ami a legjobban jellemzi a Ragadozó Madarakat. Margot jó színésznő, amit már számtalanszor megcsodálhattunk tényleg változatos előadásaiban (Én Tonya, Botrány, Két királynő) , és most is nagyszerűen hozza az őrülten mosolygós, lelkes, szexi és mesterkélt figurát, Quinnt. Az egész produkcióban csak az Ő játéka miatt volt, hogy próbáltam magamban az unatkozás tüneteit csökkenteni. Az összes többi karakter kiszámítottan és ismert sablonokból táplálkozott.

Ewan McGregor szerepe abból állt, hogy mindig képes volt torkaszakadtából vagy üvöltözni, vagy káromkodni, amikor éppen kedve tartotta. Semmi összerakott és bonyolult tulajdonság nem mutatkozott szerepében, az árnyaltság legkisebb jelét sem láttam játékában, melyről nem Ő tehet, hanem a papírvékony forgatókönyv.

A lassítással mixelt verekedések zöme – melynek dózisait negyedóránként adagolva kapjuk – a bejáratott mozinézőknek már nem sok újdonságot képes nyújtani, valamint a gyenge lelkiállapottal és idegbeteg tulajdonságokkal felvértezett szereplők szélsőséges játéka miatt magunk is kissé zaklatott és feszült hangulatba kerülünk a játékidő végére, mely szerencsére a DC eddigi legrövidebb alkotása.

Pozitívumként a címszereplőn kívül csak a nagyszerűen összeválogatott zenei betétekre lettem figyelmes, dicséretesen dobták fel az adott részt. Nehezen tudok most úgy vélekedni a látottakról, mint egy jó házigazda, akinek feladata lenne kedvesen betessékelni a vendégeket az otthonába. Ha azt szeretné, hogy ajánljam a Ragadozó Madarakat, akkor csalódást fogok okozni, mert jelen esetben nem tudok másképp gondolni az összképre, csak szomorúan. Továbbá, ha egészségesen feldolgozom a film által nyújtott érzelmeket magamban, akkor nagyon mérges lennék, mert nagyon közel állt ahhoz, hogy feladjam magamban az érdeklődést. Gondolkodásom és szemléletem nem hathat torznak, hisz jól lehet összehasonlítani az elmúlt évtized kiemelkedő képregényfeldolgozásaival, és bizony a Birds of Prey erősen sereghajtó e tekintetben.

Megdöbbentő, hogy a sok női figura mennyire nem tudott összeszokni, szinkronban lenni se egymással, se velünk, nézőkkel.

A látvány és a szín uralta súlytalan történetmesélésbe azért ennél jóval több fért volna bele, nem sok mindent tudunk meg a végére a főszereplőről úgy ánblokk. Azon túl, hogy magányos és barátokra vágyik, többet nem voltak képesek kihozni a ragadozó madárkánkból az írók. Az animációs kinézetű lányok, akik a szabályokat felrúgva kellemetlenül harsányak, ezúttal nem tudják a célközönséget megtalálni a rajongókon túl, izmosan rétegfilm lett. Szépen idézi meg a képregény gyökereket, de nagyjából itt véget is ér az érdem. A végső leszámolás is úgy pukkant ki, mint a vurstlis lufi.

Üzenném a T. Készítőknek: az emberi agy ennél jóval több és összetettebb képkockák feldolgozására és befogadására is képes, mint Quinn mostani kalandja. A Ragadozó Madarak sajnos gyenge, idejétmúlt, zavaros, élvezetszegény és emészthetetlen volt, mint az egyhetes, mesesajtos, löncshúsos szendvics… nem vagyok finnyás, de most ez megfeküdte a “gyomromat”.

Kritika: Kovács Ferenc # Bruce

Kaszkadőrök, akik a leghíresebb színésznők szerepét játszották el, néhány veszélyes jelenetben!