Úriemberek (The Gentlemen, 2020) – Kritika

Gondolom mondanom sem kell, hogy ha valahol feltűnik Guy Ritchie (A Ravasz, az Agy és két füstölgő puskacső – 1998, Blöff – 2000, Arthur király – A kard legendája – 2017) neve, mint rendező, az már önmagában biztosíték a sikerre, ugyanis Madonna volt férje az elmúlt cirka 22 évben csak úgy öntötte magából a jobbnál jobb filmeket. Most sem okozott csalódást, az Úriemberek egy olyan film, amivel érdemes elindítanod a 2020-as év moziáradatát!

Sokan azt gondolják, hogy kritikát írni annyit tesz, mint leírni a sztorit, néhány jól célzott, odaillő félmondattal és már készen is vagyunk. Személy szerint szeretem magát a cselekményt a meglepetés kellemes homályában hagyni, hogy a kedves néző maga érezhesse az első, saját benyomásait a filmről és várakozással telve nézzen minden egyes percet. Ennél a filmnél ez még erőteljesebben igaz. Több okból kifolyólag is. Az első, hogy egy fenomenális alkotásról beszélünk, amelynek játékideje épphogy nem teszi ki a 2 órát, viszont mégis végig élvezhető és nem merül fel bennünk az a jó néhány filmnél előforduló kellemetlen érzés, amikor az óránkra tekintve némán megkérdezzük a képzeletben mellettünk helyet foglaló alkotót, hogy „vajon mennyi van még vissza?”. A második, hogy ha akarnám sem tudnám leírni összefoglalva a teljes történetet, mert egy komplett olvasónapló lenne az eredménye,

köszönhetően a fordulatokkal teli, pörgős események alakulásának, amikre muszáj végig figyelnünk, viszont mégsem megterhelő a nyomonkövetésük.

A szereposztás a megszokott módon brutálisan jó, véleményem szerint Hugh Grant (Sztárom a párom – 1999, Négy esküvő és egy temetés – 1994, Igazából szerelem – 2003) kegyetlen jól alakítja a vélhetően kissé langyos beütésű, öregedő, de csalhatatlan oknyomozót és azt is megkockáztatnám, hogy jobban állt neki ez a szerep, mint a sokszor szétszórt és dadogó hősszerelmes szerepe. A főszerepet a leírhatatlan nevű és örökké sármos Matthew McConaughey (Mielőtt meghaltam – 2013, Interstellar – 2014, A Wall Street farkasa – 2013) kapta, aki történetesen egy milliókat érő marihuánaültetvény és hálózat örömteljes tulajdonosa.

Természetesen meg kell említenem a többiek zsenialitását is, mint például Colin Farrel-t (Erőszakik – 2008, Nagy Sándor, a hódító – 2004, Legendás állatok és megfigyelésük – 2016), aki őszes hajával és marcona stílusával a legjobb választás volt a szerepre, és Charlie Hunnam (Arthur király – A kard legendája – 2017, Pillangó – 2017, Z – Az elveszett város – 2016) játékát is, akinek nem csak a lovagkori megjelenés áll jól, hanem a kifinomult, kissé hirtelen haragú, elegáns brit sznobizmusa is tökéletesen illik rá.

Ahogyan az várható volt, a kiváló szereposztáshoz a megszokott szinkronhangok társulnak, de a kevésbé ismert színészek szinkronhangjai is kellemessé és élvezhetővé teszik a filmet.

Annak különösen örültem, hogy a magyar címet egyszerűen lefordították és nem találtak ki valami új, teljesen használhatatlan címet a műnek – erre azért láttunk már néhány példát. Hasonlóképp élvezeti értéket nyújt a kreatívan lefordított szövegkönyv is, úgy gondolom jó néhány olyan szóviccet sikerült megoldaniuk a fordítóknak, ami az eredeti nyelvezetben nem biztos, hogy érzékelhető lenne, és különösen pozitívnak találom, hogy figyeltek az egyensúlyra a ’vicceskedés’ terén is.

Összefoglalva mindenképp érdemes rááldozni az idődből, hogy megnézd! Talán nem lesz Guy Ritchie legemlékezetesebb alkotása, de manapság viszonylag ritkán jut az ember olyan értékelhető mozialkotáshoz, amire a megnézése után emlékszik és beszélget is róla! Számomra az utóbbi időszak egyik legjobb moziélményét nyújtotta!

//Orosz Zsu//

A 8 legjobb Guy Ritchie által rendezett film