1917 kritika Régen álltam már fel úgy a moziszékből egy vetítés után, hogy ezt a filmet minden kétséget kizáróan érdemes volt megnézni, sőt, ajánlani fogom mindenkinek. Nos, Sam Mendes olyan filmet készített, amely valami csudálatosan harmonikus keveréke a feszült háborús drámának és a gyönyörű, klasszikus filmes megjelenítésnek. Két katona (Dean-Charles Chapman és George MacKay nagyszerű alakítása) egy nap alatt zajló történetét látjuk, akik lehetetlennek látszó, de rendkívül nemes küldetést kapnak: el kell jutniuk a másik századhoz az ellenség vonalain túl, hogy leállítsák az ott kelepcébe csalt 1400 ember támadó akcióját, amely a biztos halált jelentené számukra. Annyira megteltünk már II. világháborús filmélményekkel – főként az amerikai érdekeltség miatt -, hogy tudat alatt szinte már az is furcsa, hogy az 1917-ben játszódó cselekményt nem fekete-fehérben látjuk. Aztán már az ejt zavarba, hogy néhány harcászati elemen kívül mennyire nem különbözik egyik háború a másiktól. A katonák itt is, ott is emberek, férfiak, akik kemények, kötelességtudóak, de érző lények, barátkoznak, káromkodnak, küzdenek, szenvednek, túlélnek vagy meghalnak. Kezdés után nem telik bele öt perc, és máris követjük a folyamatosan mozgásban lévő két katonát testközelből – hol hátulról, hol szemből. Az egész film a vágás nélküli, egy snittes érzetet kelti, és olyan közelről koncentrál a főszereplőkre, hogy – bár voltak már erre más filmes kísérletek is - nekem a Saul fia technikája ugrott be. Időnként megfoghatatlan, hogy hol illesztették egyik jelenetet a másikba. A nézők többségének viszont ez elsőre aligha tűnik fel, mert a cselekmény is annyira magával ragadó. Az ember gyomra és ökle a film alatt folyamatosan összeszorult állapotban van, annyira lebilincselő az egyszerűnek tűnő, de akciódús történet. A moziban nemcsak a szokásos popcorn hangokat, de egy pisszenést sem lehetett hallani végig. A két óra úgy röpült el, mint egy perc. Rendkívül tiszteletre méltó, hogy a rendező úgy mutatja be a háború poklát, hogy most nem látunk cafatokra tépődő emberi testeket, mindenhova fröccsenő vért és szerveket, vagy horrorisztikus ijesztgetéseket. Van benne hulla bőven, de frontálisan nincs az arcunkba tolva a nyers, brutális erőszak, nem kéjelgünk képmutató álszemérmességgel az ilyen látványelemeken. https://www.youtube.com/watch?v=87PRaT0wV4s Nem lelőve a jeleneteket, még egy dolgot hadd emeljek ki, ami számomra maradandóvá tette az alkotást. Az embertelenség, kilátástalanság, az erőszak értelmetlensége és a folyamatos zaklatottság mellett végig ott vonul ellenpontként a természet nyugalma és gyönyörűsége, mint az élet jelképe. Az állandó életveszély és a kegyetlen kínhalálok közepette is megjelenik a cseresznyevirágos liget, a hullámzó folyó és az enyhe szellőben békésen zizegő erdei fák. Mintha minden azt üzenné: ha nem lenne ez az értelmetlen öldöklés - ki tudja, kinek az érdekeit szolgálva -, most nyugodtan leheveredhetnénk a fa alá, beszélgethetnénk, vagy nézhetnénk a fehér felhőket a világoskék égen. A természet nyugodt és szép, túléli a borzalmakat, mert nem lesz mindig háború. Az életet és a reményt ilyen módon megjelenítve végül nem a puszta frusztráció és a fájdalom, hanem a szeretet és béke iránti vágy marad bennünk akkor is, amikor felkapcsolják a világítást a moziteremben. Szerző: T.E. SentFilm.hu (facebook/sentfilm) https://www.filmezzunk.hu/2019/05/18/30-kihagyhatatlan-film-a-ii-vilaghaborurol/