Foglyok (2019) – Kritika

Tehetséges „fiú” (már bocsánat) ez a Deák Kristóf, s a tálentumait ráadásul okosan használja. Mert nem mindig jön össze a kettő. Nem csak abból a véletlenül elkapott csevegésből szűröm le ezt, amibe a Corvin mozi előterében, percekkel e film bemutatója előtt belehallgatni volt szerencsém, bár a gesztusok és a hanglejtés persze sokat elárulnak. De főként eddigi munkáiból következtetek. Van azoknak ugyanis egy íve, egy okkal vélhető tervezettség, mely óvatos lépésekben és fokozatosságokban mutatkozik meg. Ha így van, és tényleg ekképp cselekszik – bölcsen teszi, tanulhatunk tőle.

A Foglyok a harmadik nagy lépése az elképzelt sakktáblán. Az előző lépések persze mind kellettek (vágás, producerség kitanulása, tévésorozat epizódjai) hogy ezt majd behúzza, voltak itt technikai és üzleti előtanulmányok, majd az első teljesen övé mű, a Mindenki, ami egyből katapultálta a Los Angeles-i vörös szőnyegre, hogy ott csokornyakkendősen, a szobrocskát jogosan izzadt kézzel felmutatva kicsit kifújja magát: na…most akkor hogyan tovább?

És akkor itt ez a nagyjátékfilm, ami kamaradráma is, meg egy izgalmas rejtélyfilm. Szerzői munka persze, de nagyon is fogyasztható a nem művészlelkek számára is.

Van itt izgalom és jellemábrázolás, CGI (a Szabadság híd romjai) és akciófilmszerű, lassításos jelenet (egy bolti vásárlásnál) szóval mindenféle, ami mégis jól összeáll és hihető történetet formáz. Az ötvenes évek atmoszféráját mostanában kevésbé vitték filmre, legutóbb a jelentős figyelmet kapott Örök tél hívta fel a figyelmünket a sztálinizmus borzalmaira – milyen egyszerű ezt így, egy jelzős szerkezetbe téve leírni – pedig a történelem legtöbb áldozattal járó emberkísérletéről van szó.

Budapesten és 1951-ben ebből már sok, de azért még nem minden látszott. A „kollektívák” merev légköre a munkahelyeken, a suttogva beszélő családtagok, az egymást figyelő lakótársak, azok igen, nagyon is. Na és persze a csengőfrász, ami történetünkben aztán jelentős szerepet kap. Mert a kétgyermekes, kissé polgári vonásokkal bíró (tehát a korszakban hátrányos helyzetű) családra hajnalban, (mikor máskor) civilruhás ÁVH-sok rontanak. Az egész ház rettegve figyel a függönyök mögül, de nem visznek el senkit, viszont ki se engednek egy lelket sem az ajtón.  Igy lesznek foglyok a saját lakásukban…és mindenki más, aki érkezik hozzájuk. Mert csak feltűnik, hogy nem érkeznek meg a munkahelyre-iskolába a családtagok, elmennek hát értük – és odabenn maradnak ők is. Mi más ez, mint a jól ismert Kisgömböc, pedig ezt a mesét maga az élet írta, a premieren maga Deák Kristóf hívta fel a színpadra a tisztes öregurat, akit a filmben még kisgyerekként látunk.

Szóval sokasodnak a foglyok, a rokonok, munkatársak, s még a tegnapi kisnyilas házmester se mehet ki, ha vesztére már belépett az ajtón, pedig ő „más, mint ezek itt”. Az ávósokat két másik váltja éjszakára, azok se mondanak semmit, mindenki vár valamire. Közben persze fogy az élelem. A közös étkezések az elütő karakterekkel hol kínosak, hol szomorkásan ironikusak, majd napok múltán engedély adatik egy rövid bevásárlásra-ez az a lassított jelenet, amire utaltunk. A döbbent arcok, a lassú léptek, a különféle élelmiszerjegyek közeli képe szinte akciófilmes betét a filmben, egyfajta formakísérlet a maiaknak az ő saját nyelvükön egy számukra felfoghatatlan korról.

Napok telnek a pár négyzetméteres összezártságban. A foglyoknak ki kell bírniuk, főképpen egymást, nincsenek mélyreható érvelések, mint mondjuk a Tizenkét dühös emberben, de ez a reális ábrázolás. Viszont szó nincs unalomról. Az apró rezdülések, elszólt szavak teszik a dolgukat egészen a váratlan és elképesztő végkifejletig, ami az egész helyzetre végre magyarázatot ad. Ígéretes, jóféle munka ez a film, fogást nemigen találunk rajta. Bárki megláthatja, hamar, ez év utolsó szombatján (2019.12.18-án) a Duna tévén, 19:40-kor.

//Pálfy Gyula//

10 magyar film, amit életed során legalább egyszer látnod kell