Jumanji – A következő szint kritika

„Az előző “kalandóra” Jake Kasdan és színes csapata nagyon meglepte a tanárnénit és az osztálytársakat egy olyan igényes és szórakoztató leckével, mely hatalmas sikert, és ezzel együtt csillagos ötöst eredményezett. A mai órára a csapatunk a tananyagot azonban kissé összecsapta és a meglepetés varázsa nélkül, a már jól ismert sorokat tartalmazta átfogalmazva, mely így már csak egy jóindulatú négyest ért.” A Sony filmstúdió azon kísérletei, hogy saját mozifilm sorozatokat kreáljanak, rendre kudarcot szoktak vallani, ezért is kapták fel fejüket a két évvel ezelőtti Vár A Dzsungel szokatlan sikerére. A 2017-es Jumanji reboot neve röviden összefoglalva egy szót jelentett: szórakozás. Okosan kivitelezett élménnyel ajándékozott meg minket. A mostani szint csak nevében jelent ugrást, a várt impresszió kissé elmarad a várakozásoktól, hisz erősen táplálkozik az elődből. Kritika: Bruce

A direktor Jake Kasdan nem igazán büszkélkedhetett eredményes művekkel addig, amíg el nem készítette a “dzsungeles” munkáját. Az első ismertebb nagyjátékfilmje a Judd Apatow-val közösen összehozott Dewey Cox-sztori volt, majd jött Rossz tanár 2011-ben Cameron Diazzal és Jason Segel-el . Az “érdekes “ megközelítésű tanárszerepre sokan kíváncsiak voltak, és a durva poénok ellenére meglepően eredményes lett Diaz kisasszony stílusa. Jól összeszokott triót alkottak, és gondolták, hogy a következő projektjüket is közösen készítik el, azonban a 2014-es Szexvideó már közel sem hozta a várt eredményt.

A két évvel ezelőtti új Jumanji közel egymilliárd dollárt kaszált, mely eredetiségével, szellemiségével és az okosan kihasznált technikai háttérrel megérdemelten szárnyalt az év végén.

Aktuálisan, a mai trendeknek megfelelően állították össze a film alapkoncepcióját, hisz a játék ugyanúgy magába szívta szereplőinket mint régen, azonban a társasból videójáték lett, avatárokkal. Olyan sok vicces jelenet született meg a sztárok (Dwayne Johnson-Jack Black-Karen Gillan-Kevin Hart) játékával, melyeket jól továbbgondoltak egy kis öntudat-kereséssel is, s így még egy cseppnyi mondanivalót is csempésztek bele az amúgy sem unalmas történetbe.

Jött is a folytatás, és ahogy a mondás is tartja: addig üsd a vasat amíg meleg! …hogy ezt mire kell érteni…elmondom. A 2 évvel ezelőtti első rész után a Sony – mivel kiemelkedő és váratlan bevételt könyvelhetett el – biztosan eldöntötte, hogy folytatást készít a négyes köré, ennyi idő pedig kevés, hacsak nincs egy ötletes és jól továbbgondolt forgatókönyv a tarsolyban. A rendező és a színészek képesek a siker újrázására, a technika adott, viszont hogy ezt miből lehet megvalósítani, az a legfontosabb. Itt és most a forgatókönyvön bukik vagy áll a további siker.

Jeff Pinker és Scott Rosenberg most ketten kellett volna, hogy megvalósítsák, hogy ne csak a nevében legyen mostani munkájuk következő szint, hanem valóban emelni tudják a tétet.

Nos, most jön az ütni kell a vasat rész fontossága, hisz gyorsan ki kellett használni azt, hogy a nézőkben kellemes élményként funkcionál a történet, és le kellett gyártani az új részt, ha hasonló csilingelő dollárok hangjával szeretné a Sony zárni az évet. Sajnos sokkal hígabb történetvezetés jött létre, és a már ismert fordulatok köszöntek vissza a mostani epizódban is, azzal a három különbséggel, hogy főszereplőinknek most más avatár jutott, más környezetbe helyezték őket, hisz eljutnak sivatagba, valamint havas hegyek közé is, illetve bővítették a játékosok névsorát. Így viszont, mely csak piciny adaléka lett egy jó és élvezhető második résznek, a siker már kérdéses, hisz ez a hozzálék eléggé sekélyes.

A tartalmat nem bonyolították agyon, oly egyszerű volt, mint a fakocka.

Értem Én, hogy a kisebbik korosztály felé kell főképp fordulni, de hogy a játékosok feladata, valamint a történet kimenetele nem más, minthogy egy narancssárga kőért folyik a küzdelem a “jók” és a “rosszak” közt, amit a Nap felé kell fordítani ordítva, hogy Jumanji. Hát igen… kb. ennyi…

Ügyeletes akcióhősünk, a Szikla most nem Spencert, hanem a nagyapját játszhatta el (Danny DeVito), mely szerep új kihívás elé állította a vezérbikát, ami legfőképpen a butus nézéséből állt. Jack Black hozza ugyanúgy az egyik ügyeletes poénbombát, aki 2 éve egy Instamániás fiatal lánykát alakított, most pedig Fridge-t, a sportmániás bajnokot játssza. Kevin Hart ebben az epizódban a szépkorú Danny Glovert kapta ki, kinek lassú beszéde őrjítette meg a környezetében játszókat. Karen avatárja pedig most is idősebb önmaga lett.

Amíg a valóságtól nem oly távol álló előző rész a hihetőség apró kis fonalába még kapaszkodott, addig mostanra a második részeket megölő szemkápráztató technikai bravúr, a CGI áldozatává esett, és ezzel abszolút belépett a totális mesefaktorba, pláne a legutolsó akciójukat tekintve.

A mindig dinamikus üzemmódban működő Dwayne Johnsontól most sem áll távol a maga sztárságának reklámozása, nálam már azonban egy cseppet átfordult unalmasba, hisz nehezen képes filmjeiben a teljes megújulásra, sokszor kapjuk meg ugyanazt a karaktert. Néha most is akkora arc volt, hogy a napot is képes lett volna megsütni, vagy a mennydörgést megijeszteni… 🙂 Sokszor tapasztaljuk a nagyobb, drágább, és több elvén roszzul működő folytatásokat, melyet az első rész nagy lendülete magával ragad, de jobban átgondolva kevesebb ötlettel és kreativitással rendelkezik.

A Jumanji – A következő szint is ebbe a csapdába esett. Nagyon világos volt a rövid idő miatti újbóli siker ismétlésének komoly izzadságszaga. Nem jelenthetem ki magabiztosan, hogy unatkoztam a közel 2 óra alatt, hisz még így is lekötött a szögegyenes mese, azonban a változatlan adok-kapok a szereplők közt, illetve a pontosan adagolt és időzített kalandok sem tudják csalódottságomat eltüntetni orcámról. Kissé hülyére lettem nézve. Akik egy friss és ötletekkel teli alkotásra vágytak most hoppon maradtak. Legutóbb – bár ott nem keserű, hanem mérges voltam – a Másnaposok második részénél jött elő ez a gondolat, azaz, hogy pofátlanul árultak egy újracsomagolt sikerterméket, mely már egyszer lefutott.

Ez a folytatás csak az első rész miatt létezik, és annak csapdájába esik, hisz ezt az eredményt nem képes megismételni, mert mindent újramondogat.

Az IMAX vászon és a 3D sokat dob az amúgy is korrekt hatáson, erre találták ki az ilyen műfajú mozgóképet. Tény, hogy most sem lett unalmas az így bemutatott kalandok megvalósítása, hisz a ha hasonlattal kellene élnem, azt mondhatnám: a mogyoróba forgatott ízletes őzgerinc sem tudott akkora ízbombát okozni a számban, mint amekkora élményt nyújtott a pillanatnyi látványcunami.

Ha pedig nem a kritikai oldalamat villantom meg, hanem mint édesapa viszonyulok Kasdan munkájához, akkor másképp tudok tekinteni a Jumanji: A következő szintre. A film nézése közben, amikor ránéztem a kisfiam arcára és megláttam benne az önfeledt boldogságot, miközben jóízűen nevetgélt, akkor jöttem rá, nála mennyire nem számít most az apja kielemző és tartalmas véleménye, hisz neki még minden vicc új és meg nem unt.

…néha irigykedem, bárcsak így tudnám nézni a Világot, és benne a filmeket… olyan tudnék lenni, mint Ő!

Kritika: Kovács Ferenc # Bruce

10 Dwayne Johnson film, amit kár lenne kihagyni