Az Ír kritika

»Észre sem vesszük az idő múlását, nem foglalkozunk vele, csak akkor, amikor már “huss”, elszállt felettünk.« Martin Scorsese rendező új filmje, Az Ír nem mutat semmi újdonságot annak, aki látta már fő műveit (Aljas utcák, Nagymenők, Casino), hisz a mester visszatérése nem egyéb, mint megőszült éveinek legnagyobb slágergyűjteménye. Most is olyan mesemondóként láthatjuk, amilyennek mindig is szerettünk. Mindettől függetlenül, ugyanolyan géniusz a szakmájában, mely nem születik mindenhol. A provokatív képkezelési technikája továbbra is töretlen és egyedülálló, amin nem fog az idő vasfoga. Kritika: Bruce

Ami Ang Lee próbálkozása volt a Gemini Man-ben, az most Martin Scorsese új munkájában, Az Ír-ben köszön vissza, de szerencsére nem oly bántó módon. Az, hogy idősebb fejjel egy direktor új filmkészítési technológiákat vet be a karrierjében, mindenképp dicséretes, hisz igyekszik megfelelni az új elvárásoknak, illetve megújulásának szeretne hangot adni. Azonban ismerni kell azon határokat, ameddig el lehet menni, tehát a mértékletesség eszközeivel jól kell bánni. Most csak egy ponton volt bántó ez, jelen esetben a “digitsmink”csak rövid ideig volt a szemnek szokatlan, idővel meg lehetett szokni. Viszont a tajvani származású, szintén Oscar-díjas rendezőnél folyamatosan érezhető volt a képkockasebesség miatti zavaró kép, és ez azt eredményezte, hogy beletört a bicska a storyba. A 76 éves rendező nem akarta a fiatal De Niro-t színésszel helyettesíteni, emiatt a rosszul kidolgozott első próbálkozású digitális sminket újjá kellett alakítani, ami a gyártási költséget is jelentősen megnövelte.

Szomorú, hogy egy ilyen gengsztereposzt nem képes egy stúdió sem felkarolni és egy médiaszolgáltató produkciós vállalatnak a (Netflix) segítsége szükséges ahhoz, hogy Scorsese újabb álma megvalósulhasson.

Érthető, hogy a műfaj, illetve a filmben szereplő nagyágyúk többsége már elhagyta fénykorát, de kérdem Én, tényleg nem lát egy stúdió sem potenciált egy ekkora nagyszabású műben, mint Az Ír? Hova tart a filmgyártás, ha külön utak szükségesek, hogy lássuk e remek előadást, és azt is csak bizonyos mozikban?

Ha attól tartott bármely stúdió, hogy a büdzsé, digitális fiatalítás, vagy az extrém hosszúnak tűnő játékidő az, ami miatt nem ugornak bele egy ilyen vállalkozásba, akkor szomorú vagyok. Sok olyan filmhulladékot fel tudnék itt most sorolni, melyről az első hírek hallatán vétózni lehetett volna a projektet, mégis több tíz- vagy százmillió dollárt szántak rájuk a nagyemberek. Utólag már biztos bánta Scorsese, hogy nem szerződtetett le egy fiatal színészt De Niro botoxolt arca helyett, de amit kigondolt, amellett és tűzön-vízen át kitartott. Ha ezen döntéseket a karrierje során megváltoztatta volna, szerintem sokkal kevesebb Scorsese képsort hagyott volna hátra a Világnak, hisz elképzelései miatt lett Ő a nagy Martin Scorsese, és ez így van rendjén.

Ha valaki beképzelt, vagy makacssága miatt hoz rossz döntést, akkor legalább akkora kaliber legyen, mint az olasz-amerikai filmrendező géniusz.

Azonban a filmet nem lehet a Casino és a Nagymenők magasságáig emelni, mert egyszerűen nincs benne annyi energia. Ezalatt nem azt értem, hogy karakterei már nem képesek olyan átütő dominanciával elérni a céljukat, csupán azt, hogy most nem volt meg a trió (De Niro-Peschi-Pacino) közt az a hatalmas kommunikációs sodrás, amely jó lendületben tartja a storyt egészen a végefőcímig. Sajnos kissé szárazabb dialógusokat kaptunk, mint a Casinoban vagy a Nagymenőkben. Az érdemet azonban nem lehet elvenni a triótól.

Zseniálisan mozgatja a direktor a három fő karakterét, nem érezhető, hogy egyik a másik fölé akar licitálni játékával, vagy elnyomná a történetet.

Természetesen most is megvan a szájlebigyesztős arcjáték Frank Sheerennél, a nyugodt, csendes és teljességgel kimért nagyhatalmú vezető bemutatása Russel Bufalino-nál, és a szokásos, de pontosan időzített bomba típusú figura Jimmy Hoffá-nál, mint a teherautó sofőrök szakszervezetis vezetője. De Niro kiválóan játszik zárt, szinte elérhetetlen karaktereket, olyan kemény embereket, akik unalmasnak tűnhetnek, de ha megismered a belső énjüket, akkor rájössz játékának nagyszerűségére. Nem megyek részletességgel bele, hogy megismertessem önökkkel a tartalmi lényeget, mert úgy érzem látni, érezni kell azt, ahogy Az Ír működik.

Soha nem lopja el a showt egyik szereplő sem a másiktól, mindenkinek – még a mellékszereplőknek is – van egy-egy olyan jelenete, amiért érdemes volt őket újra együtt látni, Harvey Keiteltől kezdve, Bobby Cannavalén át, Stephen Grahamig. Senki más nem lett volna képes ezt a korszakot úgy bemutatni, mint Scorsese és dicső szereplői. A mester lenyűgözően élővé varázsolt egy olyan korszakot, melyről keveset tudtunk. Ilyen idős korban is átérezzük, hogy trófeái, eredményei és képkockái milyen létfontosságuak a történelemben.

Szépen keresztezte Scorsese a munkájában a politika és a bűnözés útjait, a maffia és azon belül a kisemberek hatalomra kerülését-terjeszkedését, Fidel Castro kubai emelkedését, a CIA megbuktatására tett kísérleteket és John F. Kennedy meggyilkolását.

Mindezt egy olyan kabátba bújtatva, melynek viselője az a Frank Sheeran (De Niro), akinek szemszögéből, látásmódjából tapasztaljuk meg, hogy ha ilyen életet választ magának az ember, akkor akarva-akaratlanul a hőn szeretett családtagjai teljességgel megvetik, eltávolodnak tőle, amely ellen nincs orvosság, hisz látják, illetve tapasztalják apjuk munkájának férges “gyümölcsét”!

Joe Peschi higgadt az eddigiekben megismert karakterének ellentétét hozza oly csodálatosan, hogy szinte úgy éreztem, csak Őt látom a vásznon. Nincsenek robbanékony manírok, és állatias megnyilvánulások, most a drámaibb vonal az, amivel szembesülünk. Oly laza, megfontolt, előrelátó és hatalmas karakter az övé, hogy nálam Ő vitte a pálmát. Ahogy idősödik a rendező, úgy látom a szentimentálisabb énje is előtérbe kerül. A potenciálisan jelenlévő főelem az érzékletes alakításokban rejlik, tehát többet foglalkozik az emberi fő értékkel, a családdal. Most háttérbe helyezi a pénzt, a nőt, vagy a hatalmat.

Az Írben az a legfurcsább, de egyben a legszebb is, hogy Frank Sheeran lányáért (Lucy Gallina), pontosabban annak szeretetéért megy a legnagyobb harc.

A végét több ponton, vagy előbb is le lehetett volna zárni, elnyújtottnak éreztem, de csupán az utolsó fél órát. Nem volt katarzis, nem volt csattanó, nincsenek meghökkentő képek, csupán az idő múlásával a szereplőink is szépen elmúltak magányukban, betegségükben. A Steven Zaillian forgatókönyve alapján készült művet helyenként és ritkán hullámzónak, kissé belassultnak éreztem. Elhangoznak most is olyan örök érvényű, fontos mondatok, melyek jobban megmaradnak az ember emlékezetében, mint pl: …ha három ember tud egy hatalmas titkot, abból kettőnek meg kell halnia, hogy az titok maradjon… stb. 🙂

A párbeszédekkel uralt 3,5 órás játékidő most akkora hatásvadász élményt nem tud nyújtani, de mindenképp nagy érdem és boldogság, hogy ezen legendákat együtt láthattuk, és ne feledjük, ez csak és kizárólag Scorsese érdeme. A legjobb embereire bízta a történetének elbeszélését, csak az a bizonyos varázs maradt el. Nem mondom, hogy korszakalkotó remekmű lett Az Ír, hisz Scorsese ismert jegyeit, lassításait láthattuk most is, illetve a megszokott panelokból építkezik továbbra is. Díszes csapata a maximumon üzemel, azonban a nevük a garancia arra, amelyől bármikor jólesik beszélni.

Ha a nézők bele tudnak kapaszkodni a film 209 perces játékidejébe, akkor valószínűsítem, olyan melankólikus ízbombát kapnak, melyet hosszú ideig éreznek majd a szájukban.

Én szentül hiszem, hogy az utókor az ilyen filmekre jobban fog emlékezni, mint a mai divatcuccokra. Tegyünk félre minden előítéletet a mester képregényfilmekről való kijelentéseiről, hisz ne legyen téma ez egy ilyen film kapcsán, azonban saját véleményem nem áll annyira távol a rendezőtől. Ha egy hasonlattal kellene, hogy éljek, és kicsit jobban ki akarnék térni a képregényfilmekkel való összehasonlításra, akkor azt mondanám: Scorsese filmjei az éttermi étel kategória. A Marvel filmek a gyorséttermi koszt csoportja.

Ugyebár mindkét étellel jól lehet lakni, és a pillanatnyi éhségérzetünket lehet csillapítani, hisz mindkettő táplálék, de az tagadhatatlan, hogy amíg egy mekis kaját gyorsan elfelejtünk, és átrobog a szervezetünkön, addig egy jó éttermi étel ízlelőbimbóinkra oly nagy hatást gyakorol a maga minőségével, hogy teljesen mást kapunk, hisz ne felejtsük, azon túl, hogy jóllakunk, még a szervezetünknek is egészséges. Tehát nem mindegy, hogy ennivalót, vagy kaját eszünk. Nos pont így érzem Én is e két kategóriát. Tagadhatatlan, hogy mindkettőre szükség van, csak nem mindegy melyikhez szokunk hozzá, melyiket szeretjük meg…

Kritika: Kovács Ferenc # Bruce

A 10 legjobb Martin Scorsese által rendezett film