FOMO | Torz erkölcs és hitvány társaság
A film a „mai fiatalok” problémáira igyekszik rávilágítani, illetve a felelősségvállalás témáját körbe járni. A kérdés: vajon sikerült hitelesen bemutatni az online generációt?
A történet szerint a gimnazista Gergőt és barátait, azaz a Falka tagjait három dolog motiválja: a szex, a buli, és hogy az ezekről készült videókat minél többen meg nézzék a netes csatornájukon. A challenge-videóik idővel egyre durvábbá válnak, amikor pedig egy házibuliban Lilla a fiúbanda prédájává válik, egyetlen éjszaka alatt a feje tetejére áll a budapesti fiatalok biztosnak tűnő világa.
A FOMO elején tehát megismerjük a négy srácot, akik egy elit gimnáziumba járnak. Megvizsgálhatjuk mindennapi életüket az iskolában, ezzel együtt pedig cselekedeteik fő motorját: a YouTube-csatornájukat, amire folyamatosan felkerülnek challenge-videók – ezek lényegében arról szólnak, hogy hogyan rángatják bele egymást egyre zűrösebb és felelőtlenebb akciókba. Ami a cselekményt illeti, így történhet meg, hogy Gergő, a főszereplő egy házibuliban találja magát, ahol barátai nyomásának hatására megerőszakolja az öntudatlanra részegedett osztálytársát. Az egészet persze – az este többi gusztustalan, kiábrándító és dekadens eseményével együtt – felveszi a telefonjával. Az események után a videó természetesen felkerül a netre, emiatt a lányt elkezdik terrorizálni a különböző közösségi oldalakon, aminek következtében szégyenében elmenekül. A dolgok persze hamar kitudódnak: pár előkerült videó és kép után Gergő is bajba kerülhet.
És itt jelenik meg a film legérthetetlenebb aspektusa: miután a lány édesapja tudomást szerez a zaklatásról, nem a rendőrséghez fordul, hanem csak ki akarja rúgatni az iskolából lánya megerőszakolóját.
Végül a két szülő higgadtan megegyezik az igazgatóval: a fiúnak fél évet halasztania kell, aztán jelessel végezhet a suliban. ezek után Gergő úgy dönt, barátaival bejárja Budapestet, hogy megkeressék az eltűnt lányt, és megoldják a megoldhatatlan helyzetet, amit a lány életében már nem lehet meg nem történtté tenni. A történetmesélési csavar azonban ellentétbe kerül a rendező alapvető motivációjával, hiszen a célja pont az lenne, hogy ez a valóságban ne történhessen meg. Akkor viszont miért kell a film végére úgy érezni a nézőnek, hogy igazából Gergő is áldozat? Mi az üzenet? Miért akar bárki relativizálni ilyen súlyos tetteket? A filmben az egyetlen központi cselekmény és az alapkonfliktus maga a nemi erőszak, ami szerintem alapból logikailag ellentmondásos, hiszen nincs olyan mértékű társadalmi nyomás, amiben az ember elvesztené a szabad akaratát – főleg nem, ha ezt a nyomást három infantilis kamasz reprezentálja. És nincs az a mennyiségű alkohol, ami után „bulinak” vagy „jó ötletnek” tűnik megerőszakolni egy magatehetetlen, tudatvesztett lányt.
A FOMO dinamikusan indul, egymást váltják a közeli képek, vibráló vágással, ami lendületet ad a jeleneteknek. A bevágott mémvideók tényleg izgalmasak egy fiatal számára. A jelenetek egy része telefonos kamerával lett rögzítve, ami által igyekszik realisztikusabban láttatni az eseményeket. Az még a kisebb baj, hogy ez nincs koncepcióba ágyazva, teljesen összefüggéstelenül váltakoznak a kamerás és telefonos felvételek. A nagyobb baj az, hogy úgy általában dramaturgiai szempontból sincs erős koncepciója a sztorinak. Ezek elnézhetőek lennének, ha a történet és a párbeszédek elég érdekesek és jól kidolgozottak volnának. A karakterek viszont kétdimenziós sztereotípiák, a dialógusok igencsak egyszerűek és semmitmondóak, a cselekményt az esetek többségében nem viszik előre. Tele van klisékkel, amik mind zseb-társadalomkritikát próbálnak képviselni, elképesztően felszínesen. Rasszista taxisofőr, Trianonon kesergő idős emberek – és persze a mű nem mellőzi a polkorrekt utalásokat sem.
A szereplőket azzal akarják antipatikusabbá tenni – ha a hajléktalanok megalázása és a nemi erőszak nem lenne elég –, hogy homofóbnak, szexistának, rasszistának vannak meg alkotva, sőt még a környezettudatosságot is lenézik.
A másik probléma, hogy a film a Z generációsyoutuber-kultúrát (is) igyekszik ábrázolni, de információim szerint egy olyan témájú csatorna sem létezik Magyarországon, ami bármi hasonlót képviselne a FOMO-ban látottakhoz. Magyarországon a legdurvább challenge-videó a rettentő érdekes „Mi van a táskámban”-kihívás, amiben a videós – meglepő módon – beszámol a táskája tartalmáról. Leginkább Amerikában vannak hasonló tematikájú csatornák, ahol egymást provokálják a videósok (például Logan Paul, Jake Paul). És ha már Amerikánál tartunk, ez a film sem nélkülözi az újgenerációs magyar filmek amerikanizált mirelitvilágát, ahol az anyuka sárgarépát majszolva gratulál gyermekének, amiért felvették egy amerikai biznisziskolába, az apuka pedig Tom Bradyről tanítja gyerekét és feleségét.
A FOMO-ban sajnos túlzottan is leegyszerűsített nyelvezetet használnak a fiatalok, aminek központi, ám funkcióval nem rendelkező része a káromkodás. ,,Pont, mint a valóságban” – mondhatná az olvasó, de a drámának minden esetben koncentrált dialógust kellene tartalmaznia, ami valóságszerű, de valóban mélyebb jelentéssel rendelkezik. Itt sajnos végig a felszínt kapargatjuk: a két főszereplő például az egyik legfontosabb jelenetben szappanoperát megszégyenítő egyszerűséggel beszélget a francia bulldogokról – az emberek is ,,aranyosak akarnak lenni, nem pedig normálisak”. Hiteles. Mély.
A film megpróbál árnyaltan foglalkozni egy olyan sztorival, amit egészséges lelkületű ember véletlenül sem szeretne „árnyaltabban” látni. Kicsit olyan, mintha az értékvesztett, zuhanó fiatal társadalmi rétegnek a rendező megpróbálna valamiféle határt szabni: az egymás szívatása meg a fékevesztett piálás az belefér, mi is csináltuk, de a nemi erőszak az már sok!
,,Eddig, és ne tovább” – ahogy maga a rendező is nyilatkozott. A film egy olyan lelkiismereti folyamatot próbál bemutatni, amivel egyszerűen nem lehet azonosulni, miközben megmutatja a nézőnek a blőd barátokat, akik egyből áldozathibáztatásba kezdenek – meg amúgy is, ez csak poén. Nem az. A témát fel kell dolgozni, foglalkozni kell vele, de nem ilyen formában. Persze a valódi megoldás egyértelmű lenne: szülői odafigyelés. erről az író-rendező azonban hallgat.
A filmben elcsattanó egyik pofon volt – számomra – a legnagyobb katarzis élmény, az egyetlen tett, amit reálisnak éreztem. Kár a FOMO-ért, mert egy – valóban napjaink társadalmi problémáira reflektáló – dráma is lehetett volna, de ez az alkotás csak cél nélküli és felszínes dialógusokkal operálva, görcsösen igyekszik reálisan bemutatni egy nem létező társadalmi szubkultúrát.
//Kormos Joel//
Denzel Washington: Az Istenbe vetett hitem megadott mindent
Article Tags: featured · FOMO · Hajduk Károly · Hartung Attila · Panna László · Stohl András · Szávai Viktória · Vincze Gábor Péter · Yorgosz Goletsas
