Drakulics elvtárs kritika

“Repülőrajt madárkám, hát mi a pékf@szára várunk… már rég zajlik az akció, hát nem vettük észre?”
Kritika: Bruce

Érdekes mozgóképes koktélt vitt a vászonra az Isteni Műszak direktora. Nem hittem volna, hogy valaha az életben látni fogok vámpírokat a kommunizmusban 🙂 Bodzsár Márk bemutatja nekünk, milyen volt az Ő szemével látni a magyar kommunista korszakot: olyan, mintha a “magyarok Tarantinója” született volna meg ebben a rendezésében!

A dédelgetett álmát – a vámpírtörténetet – süllyesztette bele egy olyan korszakba, melynek fiatalon részese voltam. A Z generációnak manapság már csak a történelemkönyvekből van információja, milyen lehetett a 70-es-80-as években hazánkban élni. Még gyerek voltam, amikor átéltem ennek a rezsimnek az összes előnyét, de inkább hátrányát. Persze gyerekként az akadályversenyek, az úttörőegyenruha, az örsigyűlések, stb…annyira nem vágtak lelkileg a talajhoz, de azért otthon, a családi idillnek már rendesen betett a kor szellemiségének összes negatívuma. Érdekes, hogy gyerekként mennyire másként éltem meg a kommunizmust.

Kis bekezdésemnek azért adtam itt helyt, mert Bodzsár Márk alkotásában ennyire erősen azért nem lehetett érezni ezen hatásokat, de milyen érdekes szemmel látja e világot.

A kommunista rendszer működésének szomorú, de viccesen tálalt elemei már sok, de nem, továbbra sem elegendő hazai alkotásban valósult meg (A tanú, Csinibaba, Egészséges erotika…stb). Sok tehetséges rendezőnk volt képes hűen visszaadni, milyen elnyomásban, abszurdításban, elferdített életszemlélettel, pártérdekekkel, és megmosolyogtató szituációkal volt dolga a magyar embernek.

A kommunizmusban mutatkozott meg kétségtelenül a legtöbb legálisnak előadott, társadalmi kísérletként behazudott tömeggyilkosság. Ellenben a holokauszt témával – mely nagyrészt a dráma műfaj köré csoportosul – rengeteg film (Schindler listája, Napfény íze, A felolvasó, Saul fia, stb…) foglalkozott már az elmúlt évtizedekben, a kommunizmust pedig, bár a szatírák és vígjátékok elemei köré építették, sokkal kevesebb alkotás dolgozta fel. Ennek oka talán ott keresendő, hogy a “nagyurak”, bizton állíthatom, csak olyan alkotást engedtek ki kezeik közül, mely a rendszer működésének, rajzulatának nem ártott.

Mert akkor sem volt mindegy, hogy valakivel, vagy pedig rajta nevetünk!

Szükségét éreztem, hogy beszéljek egy pár sort e korról, de most következzen a Drakulics elvtárs című film maga. Először az ugrott be, hogy Bodzsár jól érzett rá a korszak bemutatásának más lehetőségeire, pont úgy, ahogy Tarantino tette a maga furcsa látásmódjával a hitleri Németországgal a Becstelen Brigantykban.

Bodzsár érdekes, de csekély eszköztárával, viszont egyedülálló hozzáállásával egy olyan korszakot jelenít meg a maga agyszüleményéből – hisz a forgatókönyvírója is egyben a filmnek –, aminek, valljuk be, azon túl, hogy roppant szórakoztató, igen csekély valóságalapja lehetséges.

Sajnálatos, hogy egy ilyen tehetség, mint Márk mennyire ritkán jut lehetőséghez, és öt hosszú évnek kellett eltelnie, hogy újra rendezhessen, és megvalósítsa régi álmát.

Tipikus példája ez annak, hogy az igazi tehetség nem mindig kap teret a maga megnyilatkoztatásra, hisz nem képes a magyar filmgyártás jobban támogatni azon direktorokat, akik jobban megérdemelnék, mint azokat akik egy színpadi játékból is röpke idő alatt képesek nagyvászonra “varázsolni” egy olyan semmitmondó, és gyorsan feledhető alkotást, melyet idén a nagyérdemű közönség a Valentin-nap körül kapott, a maga egyszerű középszerűségével.

Visszatérve Bodzsár munkájára… érdekes látásmódjára jellemző, ahogy keveri a fikciót a valós tényszerű és rugalmatlan, szürke kommunista rendszer működésének abszurditásával. Az alkotása első fele érezhetően pörgősebb, és a korszakot jellemző humorforrások széles spektrumát képezte, míg a Drakulics elvtárs második felében – amitől féltem egy ilyen műnél – a történetmesélés vette át a szerepet, ami már kevésbé tudta a figyelmemet lekötni.

Az aktuális korszakra jellemző ruhadarabok, életközösségek, társadalmi normák, és kommunikációformák oly pontosan megjelentek, hogy teljesen el tudtam magam képzelni az adott korszakban.

A Kádár-korszakot most kicsit más nézőpontban mutatja nekünk a rendező. A kém és vámpírfilmek elegyét alkotó műben a 70-es évekbeli Magyarországon járunk, ahová a vámpírnak hitt Fábián elvtárs (Nagy Zsolt) visszatér az USA-ból, hogy véradó központot nyisson. A kémelhárítás főnöke, Esvégh elvtárs (a zseniális Thuróczy Szabolcs) két kitűnő emberét – akik közt szenvedélymentes viszony van –, Lacit (Nagy Ervin) és Máriát (Walters Lili) állítja rá a különös egyénre, akik a klasszikus megfigyelő és követő feladatokon kívül a védelmet a fokhagymában, szentelt vízben látják. Álrandevúkkal kell Máriának Fábián elvtárs bizalmába férkőznie, de ahogy haladunk előre a történetben, úgy változik át a csendes és törékeny nő egy magabiztos és erősebb szuperkémmé! Barátja, Laci azonban a háttérban figyel, lehallgat, és sajnos többször használja önnállóan csekély eszét mint kellene.

Most nem is tudnék a szereplők közül bárkit is kiemelni, hisz Ervin és Zsolt munkáján kívül – a jól és pontosan megírt karakterek miatt – szinte mindenki színesítette az adott jelenetét. Mindenkire illesztett egy olyan karaktert az író, amiért képesek vagyunk szeretni a magyar filmeket. A rendező előző munkája, az Isteni Műszak még nem tudott ennyire a varázsa alá behúzni, nekem szürkébbre sikeredett, mint a mostani Drakulicsa. Ervin nagyszerűen adja elő a botsáska agyú keménylegény szerepét, csak néha csúszik át a fárasztó szegmensbe. Olyan szerencsétlenül és bénán – de mindeközben szórakoztatóan – tálalta Ervin Laci elvtársat, hogy néha az volt a meglátásom, hogy még egy liftet sem tudna egyedül elnavigálni.

A Drakulics elvtárs utolsó részét a váratlan és kiszámíthatatlan cselekményösszetevők alkották, pont olyan volt, mint a belga praliné, amit először kóstolok.

Helyenként agyilag teljesen kész voltam, nálam teljesen lefőtt a kávé a végére…:) Szóval összegezve: a hangulat; a magyar filmeket e miatt csípjük, valljuk be… A mű vidám, meglepő és csak pont annyira véres, amennyire indokolt, de veszettül és kétségtelenül hangulatos lett. Ez és a szimpla, de szórakoztató karakterek az a kapocs, ami ha a végére kissé le is gyengül és elfogy, mégis jó lendülettel tartja össze Bodzsár Márk munkáját. Ha valamiért szeretjük a honi filmeket, akkor pont ezért érdemes tenni vele egy próbát!

Kritika: Kovács Ferenc # Bruce

10 magyar film, amit életed során legalább egyszer látnod kell