Zombieland 2: A második lövés – kritika

“Tudod miért él még ez a szőke?
Mert a zombik agyat zabálnak, neki meg az nincs!”

Kritika: Bruce

Az alpári szóviccek és a mocsokban tocsogó, de még szórakoztató poénok vékony jegén táncolnak szinte végig a Zombieland: A második lövésben, erőssége viszont csak abban mutatkozik, hogy ez a jég nem szakad be, táncosaink pedig sosem botlanak meg!

Egy évtizede ismertük meg a kis csapatot, akik a zombik vérétől áztatott poszt-apokaliptikus világban próbálnak túlélők lenni. Tallahassee (Woody Harrelson), Columbus (Jesse Eisenberg), Wichita (Emma Stone) és Little Rock (Abigail Breslin) most nem egy vidámparkban szórakoznak, hanem a Fehér Házban. A 2009-ben mozikba került első rész forgatókönyvére is több mint négy évet kellet várnunk, mire a ráérős Rhett Reese és Paaul Wernick írók kész művet tettek le az asztalra.

A folytatásra pedig kerek tíz évet kellett várnia a rajongók tömegének. Lássuk az eltelt idő meghozta-e gyümölcsét?

Annyiszor volt szóbeszéd tárgya ez idő tájt, miszerint készül a folytatás, hogy lassan senki sem hitt az írópárosnak, hisz közben beszálltak ők is a szuperhősös üzletbe (Deadpool 1.-2.), a rendező Ruben Fleischer pedig végezni szeretett volna a Venommal. De becsületükre legyen mondva, az imádott és továbbra is dédelgetett projektjükről nem mondtak le, és, ha lassan is, de megszületett a forgatókönyv, és a kész film. A közben eltelt időszakban azonban nem csak a világ esett át változáson (Walking Dead, Z világháború, Eleven testek…), de a főszereplőink is egyre komolyabb magasságig jutottak a színészi langrétrán, ami jelentősen kihatott a forgatás megkezdésére.

Tíz éve Eisenberg, Breslin, és Stone is csak kezdő színészek voltak . Arról nem is beszélve, hogy időközben Emmán (Golden, Bafta és Oscar-díj! a Kaliforniai álom című filmért) kívül is legalább már mindenki Oscar-jelölésig jutott, tehát az ázsiójuk szempontjából is máshova kellett őket helyezni, mint régen. Aztán újabb beugró színészekkel is bővült a kis csapat: Rosario Dawson, Zoey Deutch, és Luke Wilson, ráadásnak még ott van nem utolsó sorban Bill Murray is!

Az előző résznek sem volt nagy története, hisz az teljesen másodlagos egy ilyen jellegű filmnél, de ennek ellenére is erősen belefészkelte magát a tudatomba a különcsége miatt. Továbbra is ezt a szabályrendszerrel felállított túlélést kapjuk a mostani részben is, kicsiny változtatásokkal megspékelve.

Most is oly módon mutatja be a film a körülöttünk lévő világot – legfőképp Amerikát –, hogy a vér most sem csordogál a zombikból, hanem egyenesen az arcunkba fröccsen, de rendesen. Ezek a brutális jelenetek azonban mégsem tűnnek annyira kegyetlennek az erős zenei betétek és színészeink ragyogó játéka miatt. Előnyére vált a műnek, hogy az alkotók nem rövid távon gondolkodtak és érezhető volt, hogy komoly erőfeszítéseket tettek – a Sony teljes hírzárlatot rendelt el – azért, hogy a folytatást is nagy érdeklődés övezze. A tartalmát nézve viszont olyan gyenge lábakon áll a film, mint a devizapiacon a magyar forint.

Amerikát továbbra is a zombik uralják, akik közül néhányan új és agresszívabb szervezettel rendelkeznek és így továbbfejlődtek az eltelt évek alatt. Columbus (Jesse Eisenberg) ugyanúgy a narrátor szerepét tölti be, és még mindig szerelmes Wichitába (Emma Stone), még akkor is ha kapcsolatuk nem ezt mutatja. Tallahassee (Woody Harrelson) nem lett nyugodtabb típus, és továbbra is problematikus állításokat fogalmaz meg a maga pofonegyszerű módján, ami az egyik fő humorforrása a műnek.

Csak Little Rock (Abigel Breslin) él meg önmagában változást. Elfáradt a nomád életmódjuk miatt, ami azt eredményezi, hogy egy adandó alkalommal otthagyja a díszes társaságot. Ezzel a film kilép a színhelyről (Fehér Ház), és a megmaradt csapattagok, ott hagyva menedéküket, Little Rock után erednek, dacolva azzal, hogy komoly tűzharcba keveredhetnek a rájuk leselkedő élőhalottakkal, miközben új szereplőket ismerhetünk meg útjuk során. Szinte mindenkin látszott, hogy nem kellett kétszer megkérni őket, bújjanak már bele újra szerepeikbe. Az arcukra volt írva, hogy imádják amit csinálnak!

Vegyük azonban a legfontosabb kiegészítést a filmben. Harrelsonon kívül könyörtelenül a legjobb humorfaktort Madisontól kapjuk, akit Zoey Deutch szállít. Ő a szőke nők legszőkébbik képviselője. Zseniális és figyelemre méltó energiát és szellemet hoz egy unalmas sztereotípiába. Ritkán látni ennyire jól felkészült és eltalált karaktert, pedig nagyon egyszerű és közismert sablonokból építkezett Zoey.

Woody szinte eggyé vált síkegyenes és faékegyszerű szerepével, és teljesen átjött mennyire élvezte a forgatás minden pillanatát.

Csak úgy lubickolt szerepében. Eisenberg már nem volt akkora felüdülés, mert úgy tűnt mintha unatkozna szerepében. Akkora monotonitással adta elő mondandóját, hogy időnként kilógott a vászonról a többiekhez képest. Emma Stone-nak pedig mára – hisz bolygónk egyik legnagyobb filmsztárja lett – elegendő volt “Emma Stone”-t alakítani. Emma kisasszonnyal egyszerűen nem tudtak mit kezdeni az alkotók… pedig azért valljuk be: mi egészséges érdeklődésű, vágyakkal teli férfiak biztos tudnánk mit kezdeni vele… 🙂

Nem ez volt persze az első film anno, melyben a nevetés jól megfért a vírusos apokalipszissel vegyítve, de egy sitcom-szerű érzékenységet hozott ebbe a képletbe, olyan nagy excentrikus karakterekkel, és gyilkos, egysoros poénokkal egyetemben, amely mégis képes volt a filmet kiemelni az akkori átlagtermésből. A visszatérő színészek ugyanazt a ritmust játsszák körülbelül annyi erőfeszítéssel és beruházással, mint amire számíthatunk. A film totális bukásra lett volna ítélve, ha még a karakterekre és a szájukba adott egyszerű mondatokra sem figyeltek volna.

Szerencsére ez menti meg a filmet a totális csődtől, és működése csak ebben rejlik.

A szórakoztatás eme érdekes módszere csak kevés alkotásban jelentkezik így, de a Zombieland fő motorja kétségkívül ez. A buta CGI az, ami megkeseríti néhol a jókedv gyümölcsét, de ha ezt is megbocsájtjuk neki, és átsiklunk felette, akkor az egyszerű jókedv garantált. A mostani rész célja egyértelmű, mint a százasszög feladata: előveheted mocskos fantáziádat és engedd az agyad kikapcsolni erre a 99 perce. Nincs a filmben semmi mondanivaló, emberre gyakorolt hatásokat, jövőt megváltoztató briliáns momentumokat meg végképp ne keressünk benne. Csak arra jó, hogy dobd el az agyad jó messzire, és ne erőlködj a látottakon.

Elképzelem ahogy az alkotók (Dave Callaham-Rhett Reese-Paul Wernick) egy átvedelt és mámoros éjszakán rájöttek, hogy a Zombieland 2-vel eléggé el vannak maradva, és gyorsan összedobtak egy röpke írást… valahogy így születhetett meg ez a “tartalmas” forgatókönyv. A 2009-es első rész Zuzzunk vagy Húzzunk dumájával élve, tűzzünk a mozikba és vihogjunk egy rakat puritán, de működő gegek garmadáján, mindenféle elvárás nélkül.

Sajnos azonban, a viccet félretéve, a tény attól még tény marad. Hiányzik a találékonyság, egy cél vagy egy szikra, ami az első filmet nagyon szórakoztatóvá tette. Az előző rész óta minden megváltozott: a színészek, a műfaj, a Világ, de a Zombieland:Második lövés sajnos nem tudott megújulni. Reménytelenül beleragadt a múlt iszapos földjébe. Úgy gondolom, hogy ez itt és most egy franchise holtteste, amely nem arra engedne következtetni, hogy újra életre kelne, pedig hatalmas rajongótábor veszi körbe.

Kritika: Kovács Ferenc # Bruce

A 15 legjobb posztapokaliptikus film, amit látnod kell