Gemini Man (2019) – Kritika

Az a helyzet, hogy csapdába estünk. A nagy médiafelhajtás, az előzetes hírek, az elcsepegtetett információk lám megtették a hatásukat, s most „itt állunk, mást nem tehetünk” csupa olyan dolgot kell leírnunk, amit nem szívesen tesz az ember, mások munkáját minősítve.

Mert a befektetett fáradtság, a csúcsszuper technológiára fordított munkaórák a legalább két komoly kvalitású színész (Will Smith és Clive Owen) felvonultatása mit sem ér, ha döcög és csikorog az egész építmény, amit így sajnálatosan tákolmánynak kell minősítenünk, s egyáltalán nem a bántás szándéka miatt. Azt már többen fejtegették e filmről szólva, hogy a 4k technológia, meg a s 3D kifejezetten hátrányára lett a filmnek, mely eljárások mondjuk egy látványos űrháború vagy egy félelmetes dinótörténet kapcsán abszolút indokoltak, sőt jó eséllyel a műélvezet fokát emelhetik akár jelentős mértékben. Itt azonban a túlságosan is valósághű szobabelsők és a bennük mozgó szereplők valahogy olyanok, mintha valami multimédiás expón lennénk, ahol a cégek a legújabb extrákat mutatnák be – kifejezetten demo jelleggel a számunkra.

És ez a legnagyobb baj ezzel a projekttel. Hogy miközben a látványra nagyon gyúrtak, nem maradt figyelem a sztorira, a hiteles színészet begyakorlására. A történet olyannyira vérszegény hogy szinte leírni is restelljük, hogy valaki-valahol ezért a forgatókönyvért pénzt vett fel.

Adott egy szuper bérgyilkos, aki az államnak dolgozik, meglehetős precizitással. Kilométerekről kilövi a száguldó szupervonat ablakán át a likvidálandó célszemélyt – na ez tényleg egy ütős jelenet, egyike a keveseknek. Aztán az ügynök ugye nem tud csak úgy békében elköszönni a szakmájától, pedig hinnénk, hogy az állami szféra ilyen esetben nagylelkű munkaadó. Ám ebben a munkakörben nincs nyugdíjas állás, ezért őt magát is likvidálni akarják, amit egy még jobb (fiatalabb, gyorsabb, szálkásabb) szuperügynökre szabnak célfeladatul. Az első osztályú bérgyilkos klónjára. Össze is csapnak rendesen, motoros lövöldözések háztetőn ugrálások sorjáznak, melyek ugyan látványosak, de hát ez ebben a műfajban a kötelező belépő. Viszont korántsem elég, hogy elvigye az egészet a hátán, legalábbis a műfaj (akció-thriller) kimondottan igényes darabjaihoz képest nem.

Sorolunk ilyeneket, nehogy úgy látszódjék, hogy valami elborult széplélek hangja szól itt, aki megvet mindent, ami kívül esik (mondjuk) Tarr Béla és (mondjuk) Jim Jarmusch látásmódjának határterületein. Szó nincs erről. Értékeljük például a Szemtől-Szembent, a Mission Impossible és a James Bond-saga némely igényesebb darabját se vetjük meg. És nem felejtenénk ki a felsorolásból személyes kedvencünket a Védelmező első részét a szintén ex-élkatonát parádésan hozó Denzel Washingtonnal, meg a jól árnyalt melodrámával. A közös ezekben a dolgozatokban az, hogy közel sem nem csak a látványra gyúrnak, hanem jellemrajzokat, mi több emberi sorsokat és lelki tusákat vetítenek elénk – nem elhagyva a tömegfilmek eszköztárát (vér, veríték, könnyek) persze.

A Gemini man láttán effélét nem kapunk, van viszont egy komoly plusz: a szereplők Kolumbia és Budapest (igen jól hallottuk Budapest!) között repülőznek oda, s vissza, s ez nekünk legalábbis jól esik.

Hiszen szeretett fővárosunknak kifejezetten előnyös ábrázatát láthatjuk, Hősök tere, Halászbástya, a háttérben Lánchíddal, melynek tetején maga Will Smith viedeóztatta magát egy kies nyári hajnalon, kiruccanva a közeli Four Seasonból. Bár a filmben azért némely patinás nemzeti örökség (pl. Széchenyi-fürdő) az orosz maffiózók kedvelt pihenőhelyeként kap lehetőséget – az enyhe nézőtéri derültségre jól emlékszem, ahogy egy laptopon megjelenik a Nagymező utca, s mellette a „Yuri Kovacs” név.

Kétség nélkül ez a film legnagyobb erénye, maga Budapest. Óriási lehetőség, hogy a város a saját nevén játszhat végre egy amerikai nagyfilmben (s nem Brüsszel, Párizs vagy efféle) bár volt már erre példa, de ennyi szép budai és pesti helyszín, ilyen terjedelemben még nem kéredzkedett a vászonra nagy költségvetésű mozitermékben. Kell-e sorolni a remélhető turisztikai vonzatokat, s szabad-e örülni az országimázs-építése terén megspórolt hatalmas összegeknek?

Igen szabad…mert valamiről azért írni kell a film kapcsán, meg azért ez tényleg jól esik nekünk, ittenieknek.

Visszatérve a történetre, a mesterlövész folyamatos veszélyeztetésének másik (iker) a klónózás témáját szála egy másik szálat emeli a történetbe (amit szintén elégszer láttunk már) és ami a Schwarzenegger-féle Hatodik napon-ban kimondottan újként hatott, itt meg úgy adjánk elénk, mint valami nagyon ütős újdonságot. Valószínű (jószándékú feltételezés) az ok az, hogy a forgatókönyv iszonyú régi, kézről-kézre adták, s közben az alapötlet meglehetősen elavult. De miért nem lehetett ebbe utólag belenyúlni, kicsit feltúrbózni..?

Hát ennyit lehet mondani a Gemini man-ról. Kicsit sajnáljuk, látva élőben Will Smith-t, a producert, a rendezőt, ahogy integetnek a bemutatón és gesztusokat tesznek munkájuk elfogadásáért. Talán sejtettek valamit, hogy mind beszálltak a promócióba, de az ideutazás fáradtsága se tudja ezt a filmet megmenteni a gyors felejtéstől.

//Pálfy Gyula//

Will Smith meg én