A lelőhely – Kritika

2019. október 17-én debütál a mozikban egy új sci-fi, A lelőhely címmel. Maga a film kalandos életutat járt már be ez idáig is. Anno 2012-ben elkészült egy 15 perces változata a mozinak, mely körülbelül 20.000 amerikai dollár, úgymond támogatói összefogásból készült el. Ennek bővített változatát hozták össze 2018-ban, egy amerikai-kanadai koprodukció keretén belül.

Maga a műfaja sci-fi, dráma thriller, mely 100 perces műsoridővel kalauzol el bennünket egy messzi-messzi galaxisra. A filmet írta és rendezte Christopher Caldwell és Zeek Earl (utóbbi még az operatőri feladatokat is ellátta). Ha hirtelen nem lenne ismerős a nevük, az azért van, mivel eddig nem igazán készült általuk prezentált alkotás a mozikba. Viszont a produceri csapatban feltűnhet olyan név, Chris Weitz személyében, akinek már pár híresebb alkotásával találkozhattunk az utóbbi években, pl Amerika Pite: A találkozó, Mennyé má! Alkonyat: Újhold stb.

Ha ezt a filmet a helyén kezeljük és nem várunk tőle igazán sokat, akkor nem is csalódunk akkorát.

A lelőhely képi világa, színei olyanok, mintha egy 80-as évekbeli felújított mozit néznénk, az akkor használatos technikai eszközökkel felvéve és díszlettel megvalósítva. Az űrbéli ruhák is, mintha egy demo sci-fi leselejtezett ruhatárából dobálták volna össze, szinte nincs két ugyanolyan öltözék a szereplőkön. De lehet ez amolyan űrbéli fashion mode, hogy mindenkire egyedi ruhát turiznak az űrben.

Inkább érződik ezen a filmen a lelkesedés a szakma és műfaj iránt, mintsem a többéves szakmai rutin. Ha úgy vennénk, hogy a massachusetts-i sci-fi klub rajongói filmjeként készült, lehet nagyobb elánnal gratulálnánk hozzá. Talán a gyengébb kivitelezés betudható még az alacsony költségvetésnek is. Ha nincs mögöttünk egy aranybánya, akkor abból kell főznünk, ami a kamrában van. Persze a pénz nem minden, nézzük csak meg az Ideglelés című filmet, mely klasszikus lett, miközben hollywoodi viszonylatban is farzsebből lett kicsengetve a büdzsé.

Egy alacsonyabb költségvetésű, nem gigamega produkciók esetén, aminek a pénzügyi háttere nem teszi lehetővé, hogy A-B kategóriás sztárokat is leszerződtessenek, más motivációt kell találni egy-egy nagyobb név megszerzéséhez. Ez pedig többnyire a film témája, illetve annak feldolgozása lehet, mely vonzó ráhatással bírhat az adott színészre. Itt is hasonló dolgot tudunk max. elképzelni, hogy a film főszerepére sikerült leszerződtetni Pedro Pascalt, aki olyan nagyobb volumenű filmekben játszott mostanság, mint a Védelmező 2., Kingsman: Az aranykör vagy jövőre érkezik a Wonder Woman 1984. De Pascal számára nem idegen a sci-fi műfaj sem, hisz a The Mandalorian című sorozat címszerepében is láthattuk.

A történet szerint a tizenéves lány, Cee (Sophia Thatcher) apjával, Damonnal (Jay Duplass) gyémántok után kutatva leszáll a bérelt űrkabinjukkal egy spórától szennyezett kis bolygóra, ahol időközben kiderül, hogy más kincsvadászok is vannak rajtuk kívül, a helyi telepeseket leszámítva. Így nem csak az idő sürgeti őket, hogy bezsebeljék a gigagyémántokat és elkapják még az utolsó űrjáratbéli csatlakozást is, hanem a fent említett konkurencia is. A sors végül úgy hozza, hogy Cee és a kincsvadász, Ezra (Pedro Pascal), aki a hasonlóan a gyémántokra ácsingózik, egymásra lesz utalva, ha túl akarják élni ezt a kalandot.

Kissé olyan érzésünk van a film nézése közben, hogy egy csillagközi westernfilmbe csöppentünk volna, ahol nem lovon, cowboykalapban futnak versenyt az idővel főhőseink, hanem szkafanderben sajátos felszereltséggel.

A sci-fikben az a jó, hogy nem kell különösebben megmagyarázni olyan dolgokat sem, amik az egyszerű logikával is szembe mennek, hiszen elég rávágni, de hát ez fantasy, miért ne lehetne így, ahogy van. Az még rendben, hogy egy mérgező őserdőben barangolnak főhőseink, ami filmben egy sima egy Amazonas őserdőnek felel meg, de ha bemennek egy „Decathlonos” sátorba, aminek egyszerűen csak lehúzzák az oldalát, bent már nem kell a védőbúra?! Előtte semmi védő-légszűrő nincs, a spóra meg nem hiszem, hogy olyan intelligens dolog, még az űrben sem, hogy meglát egy ajtót, és megáll a küszöbön, hogy „ja, akkor ide én nem megyek be”.

Szóval sajnos számos olyan momentum felfedezhető a filmben, mely összességében inkább egy rajongói-film hatását mutatja, mintsem egy komoly mozifilm érzetét kelti. A lelőhely című filmet a megrögzött sci-fi rajongóknak tudnám igazán ajánlani, a történet egyszerű és kiszámítható, sok logikai buktatóval, a díszleten és jelmezen pedig érződik a szűkös gazdasági háttér nyújtotta keret.

//Dörgő Dániel//

A 15 legjobb sci-fi, ami a csillagok között játszódik