Joker (2019) – kritika

“Remélem a halálom érdekesebb lesz, mint amilyen életem volt!” Todd Phillips úttörő munkája magával ragad, beszippant, és odaszögez a nagyvászonra. Képes arra, amit ritkán élhetünk át manapság a filmszínházakban. A Joker az év legjobb filmje. A végéig erős kézzel fog, és nem ereszt. Brilliáns remekmű.

Egy lyukas garast nem tettem volna arra, hogy siker lesz a projekt, amikor meghallottam, hogy a Másnaposok, a Cool túra, vagy a Haverok fegyverben rendezője, Todd Phillips fogja rendezni az új Jokert. A következő – de már kellemes meglepetés – akkor ért, amikor megtudtam, hogy Joaquin Phoenix játssza a főszerepet, mert itt már biztos voltam abban, hogy ha rajta múlik, és a rendező engedi, akkor egy különös és emlékezetes alakításban részesülünk… és így is lett.

Philips nem akart DC-filmekhez kapcsolódni, vagy univerzumot építeni filmjével. Teljesen szembement a Marvel féle képregényfeldolgozás szisztematikájával.

Merész volt ez a lépés, hisz egy egész rajongói bázist köpött szembe, ám az is kétségtelen, hogy a film igazi eszenciája ebben rejlik. Az R kategória is jelzi, hogy filmje egy sokkal durvább és erőszakosabb világot fog nekünk elhozni, mint a már megszokott képregényfeldolgozások.

Az eddigi legérdekesebb Jokeri irányt mutatja ez a mű. Sem a Jack Nicholson-i, sem pedig a Heath Ledger-féle Joker szerep nem köszön vissza Phoenix munkájában. (Jared Leto-t most hagyjuk…) Teljesen más szemszögből mutatja be azt az antihőst, akit eddig ismertünk… Phoenix előadása kétségkívül lenyűgöző – mint általában munkáinak nagy része –, amihez ráadásul a fizikailag durva megpróbáltatásokon átalakult teste is hozzáad az élményhez.

A direktor a film stílusát, szellemiségét, illetve Gotham városának megjelenítését egyértelműen Martin Scorsese 70-es 80-as évekbeli legjobb filmjeinek légköréből ihlette.

A Taxisofőr, és a Komédia Királyai előtti tisztelgése stílszerűen Robert De Niro személyében (Murray Franklin) érkezik a történetbe. Okos filmművészeti hivatkozásnak tartom a rendező ezen húzását, hisz e két alkotás jelentősége megkérdőjelezhetetlen. Ahogy bekalibrálta Philips ezt a korszakot, és meglátta, hogy milyen zseniális an működik a nagyszerű Phoenix-szel a Joker story, ahhoz hatalmas elszántságra, és tisztánlátásra volt szükség.

Az új Jokert Arthur Flecknek hívják, aki sikertelen bohócként dolgozik, és még gyengébb stand-up komikusként próbálja napjait átvészelni. Az 1980-as évek elejére visz minket Phillips, amikor a bűnözés rohamosan terjed Gotham Cityben. Élesen elkülönülnek a társadalmi életformák. Arthur (Phoenix) egy kliniailag bizonyíthatóan depressziós bohóc, aki az egyetlen emberrel, egy szociális munkásként dolgozó hölggyel képes megbeszélni problémáit. Miután e lehetőség is kútba esik, megpróbál csupán létezni a városban, de a társadalmi különbségek, és az emberek rideg és ellenszenves természete sok erőszakos konfliktust szül körülötte, aminek Ő az egyik szenvedő alanya.

Mivel egyre erősebben érzi szájában a vér ízét, és kezdi megutálni ezt az életformát, elege lesz a körülötte zajló világból, és komoly tettre szánja el magát. Fegyvert ragad, és kezébe veszi a sorsát. Hirtelen felindultságában – de tudatosan, a jól ismert beteg kacajjal a szája szélén – vérfüdőt rendez. Amikor pedig sokkoló információhoz jut édesanyja, Penny (Frances Conroy) kilétéről – akire egész életében vigyázott és figyelt rá –, szépen lassan elengedi ezt a valóságot, és kezdi felfedezni önmagában az őrült gyilkost. Rájön arra, hogy csak ily extrém módon képes az emberek és a média figyelmét felkelteni, és ezzel teljesen újraértékelődik szánalmas kis élete. Minden pillanatában egy nyugtalanító képet fest le önmagáról, és tudjuk, hogy bármikor képes a beteg tudatát elveszteni.

Ahogy haladunk előre a történetben és látjuk Joker kiismerhetetlenségét, halljuk nevetésében a fájdalmat, rájövünk mennyire instabil emberrel van dolgunk. Egyszerre megértjük tetteit, szimpatizálunk kínszenvedésével, ugyanakkor tisztában vagyunk azzal is, micsoda kegyetlenséggel képes őrült viselkedése és elborult elméje miatt gyilkolni. Phillips rámutat arra is, hogy a világban, amelyben élünk – és ez független attól, hogy történetileg a nyolcvanas éveket éljük – mennyire meghatározza az életünket a pénz. Hisz a tehetősebb ember már nem foglalkozik a hátrányosabb vagy szegényebb sorsúakkal. Fájdalmasak pl. azok a nyitó képsorok, melyben Arthur megtapasztalja ezt a kirekesztettséget, és vele együtt a fizikai fájdalmat.

Ezt a fajta változást Phoenix kegyetlen jó meglátásával, és bámulatos adottságaival képes bemutatni. Valóban elhisszük ezt a fajta karakterváltozást főszereplőnkben, és pontosan megrajzolja azt a végkifejletet, mely a film záróakkordját képezi.

Bemutatja, hogyan is válik Gotham alvilágának bohóckirályává… apropó akkordok. A zene hűen tükrözi azt a búskomor állapotot, amit az alkotás nyújt. A nagybőgő mély és szomorú hangja olyan méltó adottságokat rejt, hogy ritkán lehet érezni a minimalista zenei betétek ésszerűségét, ami most szép és komoly hangsúlyt fektet a történetünkbe.

Aztán ott van a magyar szinkron: nem lehet elsikkadni Rátóti Zoltán tökéletes, bűnös kacajjal fűszerezett hangja mellett. Ritkán ajánlom szinkronnal egy film megnézését, de most kifejezettem szükség van rá, hisz Zoltán igazán kitett magáért, megörvendeztetve minket, nézőket. Érzékeljük, hogy Arthur arra törekszik, hogy meglépje a lehetetlent, és megpróbáljon a bizalmunkba férkőzni, hisz szeretné, hogy együtt érezzünk egy olyan karakterrel, aki örömmel éli meg a gonosz pszichopata cselekedeteit. A végére, ha nem is sikerül ezt kicsikarni belőlünk, valahogy arra gondolunk, mégsem tudjuk Őt megvetni, és elíténi bűnös tetteit. Mindazonáltal, ahogy Phoenix eljátssza Jokert, szinte érezhetetlen az a film végi brutális és egyben elkerülhetetlen lépés, amely folyamatosan mozgatja beteg elméjét.

Ha ezzel a szereppel is csak Oscar jelölésig jut – mint ahogy eddig –, akkor tényleg nem tudom, mit néz az Akadémia, hisz mára bebizonyította Joaquin Phoenix, hogy tehetségének köszönhetően korunk legzseniálisabb színésze.

Az Ő egyszemélyes mozija ez, amihez bátran nyúlt. Eddigi karrierjének legnagyobb hatással bíró szerepe a mostani Joker. Olyan ritka az ilyesfajta szereplés manapság a nagyvásznon, mint meztelen gyereken a farzseb. Azt ajánlom, becsüljük meg, és ha ritkán is mennénk moziba, ezt a filmet kötelező megnézni.

A Puerto Ricó-i származású színész a Nicholson-féle legismertebb, és a Ledger-féle legkedveltebb karakter mellett bemutatja, milyen a leghatásosabb Jokert látni ! Merész, pusztító és teljességgel “gyönyörű” Todd Phillips munkája és Joaquin Phoenix zseniálisan újraértelmezett Joker karaktere, amely nemcsak mellőzte brilliánsan a képregényfilmeket, de a mozitörténet egyik legikonikusabb gazemberének új, és érdekes lehetőségeket adott a film lezárásakor.

Kritika: Kovács Ferenc # Bruce

10 film, amit kötelező látni Jack Nicholson-tól