Az – 2. fejezet – kritika

„Ő olyan, mint egy vírus, mint egy krónikus fertőzés, már 27 éve terjed bennünk…” – Az első film szíve, erős emléke még mindig tisztán él bennem, és ennek tudatával kezdtem bele a mostani folytatásba. Mint horrorfilm, minden rekordot képes volt megdönteni a két évvel ezelőtti rész a maga 700 millió dolláros bevételével, és olyan őrület, pontosabban jelenség vette kezdetét a film körül, melyre szerintem az alkotók sem számítottak. Persze az Azt mindig kétrészesnek gondolták, de nem egyben forgatták le, ahogy mostanában szokás az álomgyárban. Már akkor dolgoztak a Muschietti testvérek a forgatókönyvön, amikor még csak az első rész ment a mozikban.

A történet 27 évvel később indul útjára, és 2016-ban találkozhatunk újra a Vesztesek csapatával, akik már felnőttekké váltak, de ugyanolyan fóbiás szorongással a lelkükben élik az mindennapi életüket, mint akkor. Tehát a derry-i ifjoncok csapata, akiket mindenki lúzernek tartott, menekülésre késztették Pennywise-t. Ám megfogadták, ha a bohóc visszatér, ők is visszajönnek, bárhol is legyenek akkor, újra összefognak, hogy végleg pontot tegyenek rettegésük margójára. Akkor nézzük részletesebben, kikről is szól filmünk, azt a hét szereplőt, akik miatt itt vagyunk, hogy jobban megértsük őket, kicsit végigfutjuk életüket:

Eddie (James Ransone) limuzin kölcsönző üzletbe fogott, és szerencsétlenségére sikerült egy olyan párt találni magának, aki kifejezetten hasonlít az anyjára mind természetileg, mind külalakban. Egy olyan anyára, aki egész gyerekkorában rátelepedett az életére. Ben (Jay Ryan) sikeres építész lett Nebraszkában, de az igaz szerelem még nem kopogtatott ajtaján, olyan érzetünk van, mintha titokban mindig Beverly-re , a csapat egyetlen lánytagjára várt volna. Gyerekként sokat tűrt és szenvedett a túlsúlyára tett csúfolódó szavak miatt, de felnőtt korára igazi szépfiúvá vált. Mike (Isaiah Mustafa) maradt egyedül a kisvárosban mint könyvtáros, ő az egyetlen aki az emlékeket – a hely jellege miatt – mélyen magában hordozza. Ő hívja újra egyesítve össze a csapatot, amikor a bohóc visszatér.

Beverly (Jessica Chastain) divattervező lett felnőtt korára. A bántalmazások az egész életét végig elkísérték. Gyerekkorában apja „érdekes” nevelési módszerei miatt, míg felnőttként a szexuálisan és fizikailag bántalmazó férje végett. Richie (Bill Hader) humoristának ment Los Angelesben. Bill igaz haverja, aki rendszeresen káromkodik okoskodással keverve. A leggyávább mind közül, nem sok híja volt annak, hogy a cél előtt otthagyja megfutamodva a Vesztesek klubját. Stanley (Andy Bean) az egyetlen, aki – a hír hallatán, hogy ismét visszajött a gonosz – öngyilkosságot követ el a fürdőszobájában, és felvágja ereit. Képtelen volt testileg-lelkileg feldolgozni a hallottakat, hátrahagyott mindent maga után.

Bill (James McAvoy) a csapat vezéralakja. Íróvá vált, akinek legutóbbi regényét nem sokan szerették a rossz lezárás miatt, színésznő a felesége, de csak keresi régi önmagát. A gyerekkori dadogása szinte elmúlt. Mindig magát hibáztatja kistestvére halála miatt, akit Pennywise az első rész legelején lerántott a csatornába.

Anno ez a hét kölyök egy csodás formációval olyan egységet képezett, melyet a hit kötött össze. Egy olyan egységgel voltak megáldva, mellyel végül is győztek a gonosz felett, de a felnőttekben ez a fajta összetartozás, a hit ereje még csak kis jelekben mutatkozik meg. Idősebb korukra már nem képesek a varázslatokban hinni. Szóval a szereplők bemutatásával foglalkozik a történet nagy része, és csak amikor felfedezik újra önmagukban a gyerekkori énjüket, amikor képesek kimondani hangosan a fájdalmukat, csak akkor képesek legyőzni AZ-t, és csakis a saját terepén… de míg idáig eljutunk sokat szenvednek hőseink.

Bohócunkban is történtek változások, melyek a film pozitívumai közé sorolnék, bár ezen tulajdonságok üvöltenek legjobban arról, hogy folytatásban gondolkodtak a készítők.

A régmúlthoz képest – amikor főleg az ijesztgetésről szóltak a cselekedetei – most inkább azért szeretné őket visszaszerezni, mert bosszúra vágyik. Egyúttal mintha hiányozna neki a sok emlék, az ellenfelek, akik már szinte egyenrangúak vele. Ami rögtön megfogalmazódott bennem, hogy rengeteg munka volt a mostani részben, minden tekintetben. Nem csupán azért, mert az eredetileg négyórás filmet, megvágták 165 percre, hogy mozikba kerülhessen, hanem mert érezni lehetett, hogy nem szeretnék összecsapni, túllenni rajta, meglovagolva az ezzel járó hype-ot.

A második fejezetben szinte egy ismétlődő viccnek lehetünk tanúi, miszerint az író Bill eléggé rosszul zárta le könyvét. Nos ez a mondat szinte visszatükröződik a filmben, mintha ez jelentené fő metafórát a filmben. Ez alatt azt értem, hogy most nem volt képes Muschietti a magas elvárásoknak megfelelni, noha elegendő hátborzongató készlettel rendelkezik a mű – sőt egyes pillanatokban még többet is kaptunk a kelleténél –, kevésbé hatékony elemekkel vette most fel a harcot. A rémületkeltés struktúrája és ritmusa sokkal töredezettebb volt, mint az előző részben. Most persze többször kapunk félelmetesnek szánt jeleneteket, pl: a groteszken bemutatott csecsemő, vagy a hatalmas pókszerű szörnyek, melyek a semmiből bukkannak elő.

Itt igyekeztek hatékonyan félelmet kelteni, de a feszültségi szintemet szinte csak épphogy megvakarták, annak ellenére hogy Bill Skarsgard színész óriási munkát végzett a rémálmaimat felidézendő játékával.

Épp ezért is volt oly rekordöntögető az első rész is, de mégis, a játékában már kevés újat fedeztem fel, a meglepetés ereje alábbhagyott. Érdekes, hogy gyerekkoromban – mintha King ráérzett volna erre – sokszor volt rémálmom a hatalmas pókoktól, ami jól meg is jelenik a vásznon. Nevettem is magamban, mintha az író járt volna a fejemben.

Egy félelmetes show-műsort kaptunk tehát a második fejezetben, és pont ettől féltem igazán, nem pedig Pennywise-tól. Az idei film sok szempontból a saját sikerének áldozata lett. A félelemmel és reszketéssel egybekötött kényszerképzetek most erősebbek lettek a felnőttek világában, durvább kidolgozást kaptak, viszont ezen képek képtelenek vetekedni a már ismert gyerekkor semmihez nem fogható bájával, és annak hozadékával. Az átok, a métely, mely a Vesztesek csapatát tartja össze, az utolsó fél órában csúcsosodik ki, itt minden létező fájdalmat, melyeket magukban hordoznak, kiadnak főszereplőink, melyet a bohóc már képtelen elviselni. Ez természetesen olyan ötletes és ügyes látvány orientáltan megvalósított rész, mely technikailag zseniális, de számomra túl hosszan oldotta meg a rendező Muschietti. Itt a kevesebb most talán több lett volna.

Az is elgondolkoztató – azon túl, hogy, akár a mesékben, szereplőink itt is heten vannak –, hogy Pennywise ellen miért egy olyan “elemekből” álló csapat volt hivatott küzdeni, akiknek valamilyen társadalmi kirekesztettségre alkalmas „gebaszuk” van. Van köztük dadogós, asztmás, kövér, csóró, pápaszemes, zsidó, és persze kell lennie benne négernek is… 🙂

Ismerős mesebeli elemekkel találkozunk, ahol is a gyengék legyőzik az erőset (a malacok a farkast), a kicsik a nagyot (Dávid Góliátot) stb, stb. Tanulsága ennek a mesének is az lehet ugye, mint minden mese tanulsága, hogy a számkivetett sokszor értékesebb ember, mint az, akit mindenki szeret, vagy mindig a középpontban van.

Jól kivehető, hogy Andy Muschietti és a forgatókönyvírók melyik karakterkészlethez vonzódtak jobban, hisz a fiatalok csak támogatva vesznek részt a történetben, de így is nagy árnyékot vetnek a filmre, mert sokkal dominánsabb és élvezetesebb a mondanivaló akkor, amikor visszatekint a film és szereplőik a régi gyermeki önmagukra. A gyerekek által nyújtott bájtól kapott egy olyan ízt a story, ami a jól eltalált rémisztő jeleneteket csak még jobbá tette. A gyerekszájat, illetve az ebből fakadó stílust nem tudták pótolni, még azokkal a felnőtt karakterekkel sem, akiknek játéka kevés hibát mutat. A technikai többlet, ugyanúgy mint sok folytatásnál, nem érte el a kívánt hatást! A piros lufi, még ha színe most is oly szépen piroslik, nem durrant akkorát, mint két éve…

Kritika: Kovács Ferenc # Bruce

12 horror film, amiket valós események ihlettek