Támadás a Fehér Ház ellen 3.: A védangyal bukása (2019) – Kritika

Aki nem tudná: az amerikai elnök külön intézmény. Nincs még egy ember a földön, akinek annyian adnák az őszinte tiszteletüket, s akinek beléptére feltápászkodnának a legpimaszabb újságírók is. A hangsúly az őszintén van persze, mert az elnöki intézmény (prezidenciális köztársaság) lényege éppen az a világ első, eleve demokráciának születő államában, hogy a büszke és szabad polgárok önként és dalolva mondanak le a szabadságuk egy részéről és ruházzák azt át egy olyan emberre (egy belátható időre persze) akit éppen a javaik és biztonságuk legfőbb védnökeként emeltek maguk fölé.

Nos, ha ilyet találnak, azt tényleg megbecsülik. Tisztelet, szolgálat és ha kell önfeláldozás áramlik felénk az „elnökös” filmekből, melyek lassan külön zsánerré híztak, példákat szinte sorolni is teher’ – mindannyiunk fejében hemzseg a sok amerikai elnök Michael Douglastól, Harrison Fordon át, Bill Pullmanig.

Látszik is ez a tisztelet végig Mike Banning (Gerard Butler) ábrázatán, ahogy elnöke közelében sertepertél, tőle sokszor csak lépésnyire eltávolodva. És el is hisszük neki.

Ő és az elnök (Morgan Freeman) meghitt, szinte apa-fiú kapcsolatban állnak és ez a nexus a film egyik valós értéke, kiegészítve Banning vér szerinti apját, az elvadult vietnami veteránt parádésan játszó, télapós fazonra vett Nick Nolte alakításával. Ők hárman viszik a filmet a hátukon. Már persze, ha az autós száguldások meg a több kazalnyi töltényhüvely folyamatos betonra potyogásának összhangzatán túl is szeretnénk valamelyest filmélményben részesülni.

És kapunk is effélét azért, ha a történet összes eleme régi panelek suvickolására épül és nem másra. Az elnök és kedvenc testőre nyájas kvaterkázását pecázás közben ugyanis drónok egész raja zavarja meg. Olyannyira, hogy ezek az okos és szerfelett gyilkos jószágok mindenkit megölnek kettejükön kívül. Ők is komoly sérüléseket szenvednek, az elnök jóval nyolc napon túlit, innentől kómában tölti a film nagy részét. A támadók a gyanút persze a testőrre kenik, aki amúgy sincs túl jó bőrben.

Butler arcát ennyire még nem láttuk ráncoltnak, folyamatosan gyengélkedik, igaz az előző két rész harcai bárkit megviselnének.

Nem is vetjük szemére a titkos orvosi viziteket, de az már túlzás, hogy ily állapotban is mennyi ember lekaszabolására képes és közben alig szed össze pár komolyabb karcolást a – láthatóan – immár edzés terén is visszafogottabb testén. Persze nem hiányoljuk mi a több bunyót, meg feszesebb izmokat. Egy kissé komolyabb alátámasztás viszont jól jönne a gonoszok motivációja terén, mert az kevés, hogy egy (szokás szerint) belső ember áll a kavarások mögött, meg az öreg katonatárs magáncége, aki folytonosan emlegeti, hogy „mi harcosok vagyunk”, de valahogy nem küldenénk már őt sem ki a terepre.

Ennek ellenére terminátorosra van fazonírozva, aki nem tud leállni, nem tud leállni…

A gond ezen felül az, hogy ha a forgatókönyv az itt-ott elhintett valós-veszély morzsákat kicsit is alátámasztaná (mondjuk lecsípnének az állandó pisztolyozásból pár percet) lehetne olyan a film, mint mondjuk a Harrison Ford féle Jack Ryan történetek (pl. Férfias játékok, Vadászat a Vörös Októberre) ahol kapunk akciót is, meg adrenalint is, viszont azért a gondolkodóizmainkat sem hagyják satnyulni.

Nem légből kapott például a dróntámadás, (szakértők szerint nemsokára használnak ilyet a rosszfiúk) ismert probléma a mohó magáncégek randalírozása az US. Army berkein belül és hát az oroszok is éppen mostanában húzkodják ki újra azt a bizonyos gyufát…

ám mégsem üti meg mindezek bedobása a komolyan vehetőség legalsó, legalább elképzelhető határát.

Így aztán marad nekünk az említett három színész arca, benne egy elpuskázott apa-fiú kapcsolat tétova helyreállítási kísérlete (ebben vannak azért humormorzsák) egy igaz férfibarátság végképp elmélyülése…és a záró képkockák utáni rövidke jelenet, mely mintha a Marvel-filmek szokásos húzását karikírozná. Na az tényleg vicces, még ha kicsit túlontúl trágár is.

//Pálfy Gyula//

15 elnökös film, amit mindenképpen látnod kell