Út a királyi operába – kritika

„Fiam… itt Kubában mindenki egy helyben toporog, de Te akkora tehetség vagy, hogy neked követned kell a csillagokat!” Kritika: Bruce

Nyitó kép: A kubai állami balettintézet… Az Út a királyi operába az afroamerikai Carlos Acostáról, egy olyan korszakos balettzseniről szól, aki nem is akart az lenni. Egyedül apja kitartó unszolása, akaratossága, és különös szeretete hozta el számára a világraszóló ismertséget és sikert, így a kubai Billy Elliot generációjának egyik legkiemelkedőbb balett művésze lett, kire egész Kuba büszkeséggel tekint. Paul Laverty forgatókönyve Acosta saját memoárjai, a 2007-es No Way Home című emlékiratai alapján készült.

Carlos Acosta ugyanolyan utcagyerek volt, mint oly sokan anno az 1980-as években Havannában. Ha vicces akarnék lenni, azt mondhatnám: olyan szegény családban nevelkedett a kis Carlos, hogy a tó partján ülve szinte neki dobálták a száraz kenyeret a kacsák. 🙂 Érdeklődését csupán a tánc és a foci kötötte le igazán, melyet a havannai utcákon gyakorolt, a többi kis haverjával egyetemben. Apja már akkor látta benne a tehetséget, és rögtön beíratta a kubai állami balettiskolába, mely az egyedüli lehetőséget nyújtotta a kis Yulinak. Csak apja hívta így, hisz a családban régmúltra visszavezethető története volt ennek a névnek.

Szóval a sikerek nem jöttek gyorsan, és a kitartósággal is hadilábon álló kis Carlos rendre kimaradozott az iskolából , amivel kiváltotta édesapja dühét. Hála azonban apjának, kitartó segítségével megóvta az utcai élet veszélyeitől és 16 évesen fölényesen megnyerte a lausanne-i balettversenyt, ami rengeteg ajtót kinyitott számára. Egy olyan európai fővárosba került – Londonba –, mely abszolút idegen volt számára. Szerződést kapott a londoni Royal Balletbe. Természetesen a fiatal Acosta nehezen tudott megbékélni a szinte mindig esős és zordnak tűnő modern londoni élettel, és egy félresikerült próbán – rosszul lépve – eltörte bokáját. Így adódhatott neki egy kis idő, hogy meglátogassa az otthoniakat, de olyan nagymértékű volt a honvágya-hazaszeretete, hogy elgondolkodott azon, hogy befejezi pályafutását.

Ha akkor és ott nincs mellette szeretett balett-tanára, bizony Yuli eltűnt volna a süllyesztőben… de nem így lett. Összeszedte magát és belátta – bár soha nem akarta –, hogy neki a tánc és a balett az élete. Ami ezután történt az már történelem. Szinte a csodával határos volt, amikor az első színes bőrű magántáncosának címével eljátszhatta a világhírű Rómeó szerepét.

A mű erőssége a tizenéves újonc Acosta (Edlison Manuel Olbera Núnez) és teherautó-sofőr édesapja, Pedró (Santiago Alfonso), az Út a királyi operába érdekességét az ő kemény viszonyuk nyújtja. Oly erős energiával rendelkezik különös kapcsolatuk, mely a film első felének akkumulátora. Három szereppel mutatja be a film Acostát: a kiskorú, a fiatal és a jelenkorú Yuli jelenik meg a történetben. A ritmus és az ösztön pont úgy viszi előre az életben a fiatal Yulit, ahogy öröm nézni a kubai export híres termékét, Gloria Estefant-t is. Mintha a kubaiakban utat törne magának a bennük szunnyadó igaz tehetség és lehetőség, ha egyszer megérzik.

A nyugodt és élénk, ravasz de pimasz kiskorú Núnez olyan fantasztikus energiákkal mutatja be a gyermekkort, hogy szinte kiegyensúlyozatlanul adja át a stafétabotot a fiatalkor képviselőjének, a néha kevésbé dinamikus és helyenként szürke játékkal rendelkező Keyvin Martineznek.

Két idősíkban fut a történet. Az egyikben a fiatalkori Yuli felnövésének és férfivá válásának történetét ismerjük meg a balett szeretetével és annak minden hátrányával. A másik idősíkot – ami a jelent ábrázolja – az önmagát játszó Acosta tárja elénk egy olyan kubai balettelőadás keretében, mely az Ő életét igyekszik bemutatni, a művészet nyelvezetén. A küzdeni akarás, a szegénynegyedből való kitörés mutatja meg, hogy az emberben lévő rejtett tehetség mekkora utat járhat be. Sok balettáncos sokkal több gyakorlással és kétszer ekkora akaraterővel is csak ennek a művészeti ágnak az előszobájába kerülhet.

Persze nem csak ehhez kell hatalmas erő. Az egész család életének megalkuvása is szükséges volt ahhoz, hogy Carlos világhíres legyen. Lehet, hogy az apai szigor néhol indokolatlanul kegyetlennek tűnik a filmben, de – gyakorló apaként is úgy hiszem – szükséges volt ahhoz, hogy a gyermek megértse, csak így lesz az életben egy olyan ember, aki az álmait megvalósíthatja. Számomra a jelenkori idősíkban bemutatott balett volt a mű unalmasabb része.

Még a művészet eszközeivel, a fény és árnyék játékával bemutatott test látványával sem tudott a mese kiteljesedni, pedig egyértelműen adta tudtunkra a tánc igazi dinamikáját.

Szépen átgondolt, ambiciózus történetmesélési gyakorlatnak lehettünk szemtanúi, melyet a spanyol direktor, Iciar Bollain készített, de nagy volt a kontraszt ilyen szempontból a két sík közt. Ha összehasonlítanám az angol Billy Eliottal, érdekes, hogy a Yuli pont ellentétesen láttatja a baletthez való viszonyt. Amíg itt mindenki támogatja a fiatal és tehetséges Acostát, addig csak pont Ő az aki – hogy saját nyelvezetén írjam le – „köcsögnek” tartja önmagát a haverok előtt, addig az angol társadalomban az egész család ellenzi a fiatal Billy baletthez fűződő szenvedélyes viszonyát, csak a címszereplő nem.

Noha Carlosnak vannak lánytestvérei is, azok a háttérbe szorulnak, és bizony egy kemény, erős férfi központú narratívával rendelkezik a film. Kitűnően és egyben karizmatikus képekkel meséli a kubai élet sokféle dicsőségét, és a vele együtt járó rendszer elnyomását is. Egy olyan showbiztos storyt kapunk a Yuli-ban, melyben Carlos Acosta saját stílusában megcsillogtatja a család, az áldozathozatal, a férfiasság, a fekete identitás, a száműzetés, és az ezzel járó balettművészet embert formáló erejét.

Az Út a királyi operába nem egy balettdokumentum, hanem egy olyan főtáncost mutat be, aki az első fekete Rómeóként léphetett fel az angol királyi Royal Ballet-ban.

Hogy miért ajánlom megnézésre a filmet? Mert néha még Én is csak bambultam és leblokkoltam a balettképeken, mint a reflektorba bambuló kóbor kandúrcica:). Mert eddig nem sokat tudtam Carlos Acostáról, de ha valaki megkérdezné, hogy milyennek találtam a filmet, akkor annak ellenére, hogy nem az Én műfajom a balett, kellemes élménnyel távoztam az előadásról, és boldogan, erős képekkel tarkítva tudnék mesélni erről a csodálatos fiúról… Záró kép: A kubai állami balettintézet… de már olyan büszkén lobogó hatalmas Yuli-feliratú zászlókkal feldíszítve!

Kritika: Kovács Ferenc # Bruce

A filmtörténet 10 legjobb táncos filmje