Az oroszlánkirály (2019) – Kritika

A negyedszázados legendás rajzfilm megújított változata olyan látványt nyújt, amit nemigen láttunk eddig. Az oroszlánkirály elvileg animációs, de hősei annyira élethűek, mintha betanított állatokkal hoznák le sztorit. Persze leginkább a számítógépnek, a mind fontosabb alkotónak kell gratulálnunk, „akinek” a stáblistán főhely járna. És még enni se kér. Legalábbis, egyelőre…

Nyilván a pazar látvány viszi a tömegeket (és viszi!) a kasszához, a kritikusok többségi fanyalgása ellenére. Számunkra most érdekesebb az a meglepő tény, hogy film  egészen időtálló részletekkel lep meg minket. Mert sejteni véltük, hogy az új Oroszlánkirály –igazodva az időknek úgymond szelleméhez – radikális zöldpropaganda lesz, állatok, növények (és egyebek) szimbiózisáról.

Valamint néhány, nemiségben bizonytalan szereplőt is feltételeztünk, hiszen a Disney az utóbbi években az LMBTQ-ideológia egyik készséges csatornája lett (a legtöbb ismert világcéggel együtt).

A szóban forgó alkotás viszont úgy tűnik, örvendetesen nélkülözi a fenti ideológiákat. Szóba kerül persze az ökoszisztéma egyensúlyra törekvése, utalnak a táplálékláncra vagyis a nyomelemek és ásványi anyagok körforgására az élő szervezetekben.  Az oroszlán ugye megeszi a gazellát, majd kimúlik, fű lesz belőle, a gazella pedig legeli a füvet és így tovább. És időnként látunk egy majmot, aki láthatóan az afrikai természetvallást képviseli, örömünkre csupán jelzésértékkel és nem a szertartások néprajzi részletességű bemutatásával.

Amúgy egy jól működő királyságban vagyunk. Mufasa az uralkodó hímoroszlán a klasszikus férfiasság mintaképe, filmes példával: Artúr király és John Wayne keveréke. A film monumentális nyitó és záróképe, a trónörökös felmutatása a királyság alattvalóinak, megérdemelten az egész alkotás leghíresebb jelenete; az emberi lélekben valahol mélyen ott van a jó király utáni vágy. Mert tényleg ez lenne az uralkodás nagy küldetése: királyként jónak lenni. Ahogy a filmben elhangzik „a jó uralkodó nem azt nézi, mit vehet el, hanem, hogy mit adhat népének…”

Ez tetszik, sőt beiratkozik a személyes kedvenc közé. És pont alkalmas is egy jó kis beszélgetés megindítására a szülő-néző és a gyermek-néző között a felnőtt élet egyik szép eszményéről – amit ugyan nem sokszor láttunk a gyakorlatban.

És még vannak ilyesmi, később is hasznosítható szálak. Az uralomból kiszorult Zordon, a sértett testvéröccs „jellemfejlődése” szintúgy példázatszerű és a valós történelem által ugyancsak visszaigazolható, vegyük alapul csak az Árpád-ház királyaink családi balhéit . Van egy el nem ért pozíció és van egy  emiatti frusztráltság, ami persze hogy potenciális veszélyeket hordoz, majd végül ön és közveszélyes lesz. Ez is alkalmas lehet, mondjuk a megbocsátás lényegének átbeszélésére.

Aztán itt jön az apa-fiú kapcsolat. A szertelen kis Simbát, a trónörököst, Mufasa király bölcs beszélgetésekkel avatja be az uralkodás lényegébe meg az érett korhoz szükséges, az ember-nézőre is érvényes összefügésekbe. Áthallásokat fedezünk fel a történet menetében is. A törvényes király ármánnyal eltávolítása (Hamlet) majd a trónbitorló Zordon hiéna-keretlegények által kivitelezett rémuralma (Állatfarm), Simba száműzetésben eltöltött évei (Mózes) majd visszatérése anyja és rokonai megszabadítójaként (Ben Hur) mind olyan ismert toposzok, melyek mára a nyugati (és igy a populáris világ)  kultúra közkincseivé váltak. Ezért aztán, plágiumérzet nélkül használhatók és építhetőek be bármely későbbi történetbe is.

Van azért egy faék-egyszerűségű magyarázat arra, hogy Az Oroszlánkirály értékvilága miért tűnik oly (örvendetesen) ódonnak a mai rajzfilm-szüzsékhez viszonyítva.

Valaki, egy íróasztal mögött ülve, nemrég kikalkulálhatta, hogy kevés kockázattal, ám annál nagyobb haszonnal járhat a régi nagy Disney rajzfilm-klasszikusokat élőszereplős filmekben újra elkészíteni (Szépség és a szörnyeteg, Dumbo, Aladdin, Pocahontas). Az Oroszlánkirálynál ez a régivel kockáról-kockára azonos filmet eredményezett, így tehát a világ negyedszázaddal korábbi, a mainál jóval kevésbé multikulti és polkorrekt világ  lenyomatát láthatjuk viszont. Az is igaz, hogy az eredeti mesék óta több nemzedék világra jött. Az ő szájukba szürcsölésre alkalmas szívószálat, kezükbe méretes popcornos vödröt kell adni, a lelkük elé meg egy olyan történetet, ami valamikor már bizonyított.

A jól bevált képlet szerint „egy csecsemőnek minden vicc új” ugye. Timon és Pumba ökörködései is példának okáért, akik a műfaj egyik legjobb párosát adták annakidején. Mellékszereplők, mint Rosencrantz és Guildenstern, de ők is kissé fanyarok és kellően ironikusak. És a modoruk most is kacagtatóan szalonképtelen.

//Pálfy Gyula//

23 dolog, amit még biztosan nem hallottál Az oroszlánkirályról