Men in Black – Sötét zsaruk a Föld körül (2019) – Kritika

A Men in Black negyedik részében a legszórakoztatóbb talán az, hogy spórolni lehet vele. Az a legjobb, ha más, jobb alkotásra félretesszük az erre szánt mozipénzt és egy „nincs jobb dolgom” estén otthon nézzük meg pár haverral.

Egy olyan embernek, aki az első MiB film megszállott rajongója (jómagam), fájdalmas (vagy talán pont ezért jogos) azt mondani, hogy a folytatások gyakorlatilag teljesen fölöslegesek. Már rögtön a második film jelentette a mélypontot, azóta talán fejlődő tendenciát mutat a franchise, ám ez nem annyira az új filmeket méltatja, sokkal inkább a második rész katasztrofális bukásának állít emlékoszlopot.

Az első rész ellenben minden tekintetben kiváló, mondhatnám hibátlan sci-fi komédia, végtelenül idézhető, szellemes, és kiválóan ötvözi a misztikus hangulatot a hasgörcsös nevettetéssel. Az akció autentikus volt, a történet egyedi, s éppen ezért izgalmas. A későbbi részek pontosan ugyan azokat az alapanyagokat hasznosítják újra, de a zamat már elveszett.

A mostani rész újítása egy szinte teljes színészgárda váltás. Bebizonyosodott, hogy a sorozatot (amit még Will Smith karizmája sem tudott már igazán egybetartani) ez önmagában nem menti meg. Nem mintha az újra fitt és frissen borotvált Thor (Chris Hemsworth) és az élesnyelvű Valkűr (Tessa Thompson) átmaszkírozott duója ne lenne szórakoztató – volt idejük a kémia kidolgozására Ragnarök óta.

Nem tudom, miért vállalja be az amúgy nem tehetségtelen Hemsworth, hogy a szőke pasi sztereotípiájába paszírozzák egyre több alkotásban.

De ezekkel a széparcú felszínes karakterekkel e filmben sem kezdenek semmit; ahogy a sok színes helyszínnel sem (ugyebár Men in Black a Föld körül, vagy miaszösz), mert a térbeli ugrásoknak még annyira sincsen jelentősége, mint az előző részben az időbelieknek. Pedig könyörgöm, az idegenekre egy bevándorlással sújtott világban mekkora politikai szatírát lehetett volna felépíteni?! Ahogy a Rebecca Ferguson által alakított bűnkirálynő karakterében is volt fantázia, de túl hamar lecsavarták. Helyette egy hülye kis „cukiságnak” szánt zsebbarátot adnak főszereplőinknek, akinek a szerepe igazából abban áll, hogy a film első fele alatt lobotómián átesett nézőknek a fejébe ültesse leplezetlen kommentárokkal, hogy most mi is történik, és éppen min kell kacagni.

Az egész film alatt az egyetlen mély érzés vagy hangulat, ami átjött, az az, hogy mégis miért kellett ez?? Semmi értelme nem volt! Nem lett gazdagabb a franchise; semmi újszerű, semmi ízélmény! Megnéztük, és még kritikát is nehéz írni belőle, annyira felejthető! Úgyhogy, aki nem akar spoileres kritikát, most jól jár, mert esküszöm nehéz felidézni, miről szólt;

nagyjából arról, hogy pár szép ember lepuffantott pár csúnyát, aztán az egyik legkézenfekvőbb „jófiú” áruló lesz (ki hitte volna), és elnyeri méltó büntetését. Teljesen antiklimatikus!

A fő veszélyforrás, a kaptár nem is jelenik meg igazán a filmben; pár másodperc alatt kipenderül a forgatókönyvből és így a mi rövidtávú memóriánkból is.

Posztmodern világunkban úgy tűnik a filmgyártás egyik fő árama az újrahasznosításról szól. Ha hulladékról van szó, abszolút adom ezt az eljárást, de a művészet, a film nem erre van! (Nem is értem, hogy nézzük el a Disney-nek, hogy saját klasszikus rajzfilmjeit kezdte el többé-kevésbé minőségi módon filmmé konvertálni. Talán csak a Marvel miatt nyernek feloldozást.)

A Men in Black – Sötét zsaruk a Föld körül nem katasztrófa, nem mondanám, hogy rossz vagy nézhetetlen; inkább csak merőben fölösleges, lelketlen újrahasznosítás, ami után az alkotók reménység szerint belátják: itt az ideje valami újat alkotni, és békén hagyni a klasszikusokat.

//Surjányi Dávid//

10 folytatásfilm, amit óriási hiba volt elkészíteni