Aladdin - kritika A Disney egész estés filmjei évtizedek óta különleges szórakozást nyújtanak kicsiknek és felnőtteknek egyaránt. Az eredeti rajzfilmet 1992-ben láthatta a nagyközönség a moziban. Mind a zenéivel, mind a humorával és szereplőivel rengeteg rajongót szerzett. 2019-ben elérte ezt a mesét is az élőszereplős feldolgozás őrület, amit ezúttal Guy Ritchie készített el. A rendezőtől a humor nem áll távol, hisz gondoljunk csak a Blöffre vagy a Ravasz, az agy és két füstölgő puskacsőre. Ellenben animációs feldolgozást még nem jegyzett. Eleddig. Tény, hogy több műfajba belekóstolt már, de első hallásra inkább furcsán és megrökönyödötten néztek az emberek, hogy ő kapta a rendezés lehetőségét. Arról nem is beszélve, hogy Dzsini szerepét pedig a Kaliforniából jöttem és a Men In Black sztárja, a 90-es és 2000-es évek rapsztárja, Will Smith kapta. Meglepetésben tehát nem volt hiány. Vagy mégis? Lássuk, megközelítette-e az eredetit! A történetet talán nem is kéne bemutassam, de azért nagyvonalakban: egy csavargó utcagyerekről szól, Aladdinról (Mena Massoud) , aki találkozik az álruhában az utcán járkáló Jázminnal, (Naomi Scott- Mentőexpedíció, Power Rangers) és segítséget nyújtva neki, egyből beleszeret. Mint kiderül, Jasmin egy hercegnő, a Szultán lánya, a birodalom örököse. Aladdinunk csak úgy tud labdába rúgni, ha hasonló titulussal és vagyonnal rendelkezik. Ehhez pedig épp kapóra jön a Szultán jobb keze, Jafar (Marwan Kenzari). Megígéri, hogy gazdaggá teszi, ha kihoz egy sötét és borzongató barlangból egy csodalámpát. A művelet nem teljesen úgy sikerül, ahogy azt szereplőink elképzelik, így a lámpa szelleme, Dzsini először Aladdinnál landol és megpróbál élni az ölébe hullott lehetőségekkel. A storyról nem is mesélnék többet. Először igen meghökkentő volt látni Will Smith-t Dzsiniként. Alapból az, hogy kék, ugye... Bevallom, nem reméltem, hogy működni fog ebben a szerepben és azt pláne nem, hogy jól áll majd neki, de működött. Korrektül. Köszönhetően nyilván a mai technikának is, de a színészi játékkal se okozott csalódást. Szimpatikus lámpaszellem volt. Persze nem ért fel Robin Williams eredeti hangjához 92-ből, se a rá szabott karakteréhez, de rendben volt. Ahogy a többi színész is hozta a kötelezőt. Itt kiemelném Jafart alakító Marwan Kenzarit. Aki a rajzfilmben egy idősebb és sokkal ijesztőbb karaktert kapott, de a mostani színész tenyérbe mászó, sunyi képe ellensúlyozta, hogy fiatalabb az eredetinél. Kapzsiság, egoizmus, nárcizmus itt is megvolt. Tetszett a játéka. Ami elsőre vicces volt, de a két órás hosszra meg felesleges, az a plusz fél óra, és abból is Jázmin hercegnő szolgálójának, Dalianak kéretlen kelletlenül hosszú szerepeltetése és Dzsinivel való kis romantikus játszadozásaik. A látványvilág úgymond hozta a kötelezőt, tényleg ámulatba ejtő helyszíneket tártak elénk. Élvezetes trükkökkel, akciójelenetekkel. Bár nem voltak klasszikus Guy Ritchies lassítások, de így is emlékezetessé tették a mozit. A zenéket meghagyták többnyire klasszikus eredeti formájukban, aminek kimondottan örültem. Így kicsit a nosztalgiahangulat megmaradt. Összességében egy igazán kellemes és szórakoztató, élőszereplő feldolgozást kaptunk, és megnéznék akár egy folytatást is, vagy egy eredetfilmet Dzsiniről Will Smithel. Örülök, hogy többet nyújtott, mint amit vártam, és ha a mérce magasan is volt ennél az alkotásnál is, elérték azt a bizonyos lécet. Ha szeretnél még több képet, előzeteseket megnézni a filmről látogass…