Átkozottul veszett, sokkolóan gonosz és hitvány (2019) – Kritika

„1969-ben Seattle-ben Liz Kendall – mint egyedülálló anya – egy átlagos éjszakán találkozott egy jóképű sráccal akit Ted Bundy-nak hívtak… fogalma sem volt arról, hogy Amerika leghírhedtebb sorozatgyilkosa lesz élete szerelme!” Kritika: Bruce

Hogy lehetséges az, hogy akivel sok-sok évet együtt élsz, azt valójában nem is ismered? Képesek vagyunk mi emberek arra, hogy igaz arcunkat még annak sem mutatjuk meg igazán akit szeretünk? Mi mozgatja belülről valódi Énünket, ha képesek vagyunk olyasféle brutális cselekedetekre, mely két különálló személyiséget mutat? Mit tennél ha kiderülne, hogy a nagy Ő akit szeretsz, a gyilkosságért rajong?

A sok kérdésre a válasz: az emberi lét örök titok…

A gyártó Netflix célja tökéletesen megvalósult. Egy olyan filmet képzeltek el, amely a megmaradt videófelvételek és iratok alapján, egy életrajzi krimivel kombinált dokumentumfilmet eredményez. Joe Berlinger – rendező – megoldotta a feladatot. Nincs semmi különleges a munkájában, egyszerűen és helyenként hatásosan vegyítette a 40-50 évvel ezelőtti eredeti képsorokat leforgatott filmjével. Igyekezett okos, hatásvadász képekkel kooperálni. Mivel múltjában többször foglalkozott hasonló tematikájú filmekkel-sorozatokkal, doku. és rövidfilmeken edződött rendezővel van dolgunk. Sajnálatos, hogy már láthattunk sok hasonló ilyen alkotást, nem volt úttörő a mostani munkája.

A következő érdekesség a főszereplő kiléte. Az ex-Disney sztár Zac „szépfiú” Efron eddig javarészt B kategóriás felejthető kacatkomédiákhoz és vígjátékokhoz (Rossz Szomszédség – Baywatch – Nagyfater Elszabadul – Csajkeverők) adta a nevét, ami azt tudatta velem: nem érdekli, hogy a színészi pályafutásában maradandót alkosson. Talán a mostani filmmel változik a róla kialakult kép, és mától másképp gondolunk Mr. Efronra? Igen, határozottan… Nézzük akkor bővebben.

Theodore Robert Bundy negyven évvel ezelőtt elkövetett gyilkosságsorozata a mai napig felborzolja a kedélyeket. Mindig kétkedve de mégis felcsigázva ülök be egy olyan filmre, mely meghökkentő címmel igyekszik a figyelmet felkelteni. Jelen esetben olyan  jelzőkkel találkozunk mint: hitvány-gonosz-veszett.

A filmcím az 1979-es büntetőeljárási tárgyalás utolsó napján hangzott el Edward Covart bíró szájából, és tökéletesen jellemezte az akkori joghallgató Bundyt. A nemi erőszakkal vádolt nekrofil gyilkos elismerte, hogy 30 nőt mészárolt le 1974 és 1978 között (bár valójában ez a szám sokkal több lehetett), és aki azt gondolja, hogy ezen gyilkosságok részleteibe bocsátkozik a rendező, az nagyon téved.

Joe Berlinger – Oscar-jelölt dokumentumfilmes rendező – már sorozat formájában leforgatta Tedről a maga történetét, innen egyenes út vezette első nagyjátékfilmjéhez. Filmje kevésbé foglalkozik magával a bűncselekményekkel és Bundy személyiségének kultuszával, inkább az aberrált Ted két nőjével való kapcsolatain keresztül követjük az eseményeket. Liz (Lilly Collins) hosszú ideig kitartó barátnője volt, majd ekkor – miután egyre kevésbé volt képes hinni élete szerelmének – jött a képbe a volt kollegina, Carol (Grace Victoria Cox), aki haláláig kitartott mellette, ráadásul a szíve alatt hordott gyermekével várta az ítélethozatalt.

Számomra szükséges, hogy egy erőszakos tartalmú film bemutassa a gyilkosságok részleteit, azért, hogy jobban megértsem a beteg elme működésének zavarait, továbbá, hogy jobban átélhessem a bennem keletkező indulatokat. Most ez elmaradt, hisz Berlinger úgy hitte, hatékonyabb az a megoldás, ha Bundyt nem ábrázolja – a ritka pillanatok kivételével – negatív fényben, és ezzel növeli a drámai hatást.

A film nagy része azzal a mentálisan beteg Bundyval foglalkozik, aki államról-államra (Colorado-Utah-Florida) költözik, bíróságra jár, és időnként a menekülését tervezi. Az Átkozottul veszett, sokkolóan gonosz és hitvány nem thriller – mivel az eredmény jól ismert –, hanem egy pszichológiai dráma. Bundy meneküléseit és a film végi bírósági tárgyalást csak elnagyolva mutatja a rendező.

A valódi igazság azonban az, hogy: két különálló szökést hajtott végre. Egyszer egy bírósági házból – ahonnan kijövet majdnem meghalt, mivel hat napot töltött a fagyos Colorádói hegyekben –, a másikat a börtönből hajtotta végre aprólékosan megtervezve. Sajnos Berlinger jobbnak látta ezekkel kevésbé foglalkozni, vagy teljesen mellőzni, pedig ezen történések érdekesebbé és változatosabbá tették volna a jellembemutatással átitatott történetet. Ken baba (Efron) színészi munkája eddig szinte a külsőségekben rejlett. Számomra mára unalmassá váltak filmjei, hisz nem nyújtott változatos alakítást, hacsak nem nevezzük hasfalát évről-évre kidolgozottabbnak.

Most azt éreztem, ez közel sincs így. Felkészültnek és eltökéltnek éreztem munkáját, mintha meg akarta volna mutatni a világnak, hogy a szépfiúi báján kívül komolyabb művekben is számíthatnak tudására.

Megdöbbentett az az eltökéltség, ahogy szerepét eljátszotta. Azt éreztem, ez a film lesz a karrierjének sorsfordító pillanata, nem értettem miért várt eddig erre, miért a kellemes és egyszerűen bugyuta, és a könnyen kukában landoló filmekhez adta a nevét? Efron eddigi legjobb munkája lett Ted Bundy szerepe.

A megszállott gyilkos hatalmas és erős képessége nem volt más, mint az emberek manipulálása, ami azt eredményezte, hogy alábecsülték személyiségét és színészi képességnek hitték. E „remek” tulajdonsága miatt volt képes elhitetni a körülötte élőkkel – ráadásul a médiával is –, hogy Őt folyamatosan hamis vádakkal illetik. Olyan félrevezetően és kitartóan érvelt évtizedekig megálmodott hazugsága mellett, hogy még Lizt is képes volt megvezetni, manipulálni. Szegény Liz, 20 éven keresztül élt kétségben és hazugságokkal körülvéve. Saját kapcsolatait is megmérgezte az az ember aki élete nagy szerelme volt, és csak nagy nehezen, Bundy kivégzésének hetében jött rá végérvényesen, milyen állatias és mocskosan brutális embert szeretett valójában.

Az Átkozottul veszett, sokkolóan gonosz és hitvány című film másik kiemelkedő csúcsa – Efron alakításán túl – John Malkovitch alakítása Edward Cowart bíróként, akit, ha színen van, ellopja showt, beszippant és nem ereszt. Minden pillanata – melyből sajnos kevés jutott – a régi nagyszerű Malkovitchot idézi.

A filmnek kétséget kizáróan van néhány nagyszerűen kivitelezett, rendkívül gonosz pillanata, és bemutatja, hogy szerelmünk személyiségének változását akkor, ha híres kultusz státuszba kerül. Ted Bundy története borzasztó, főként annak a tükrében, hogy a média milyen embernek is mutatta be. Szomorú, hogy a végső tárgyalási ciklusba a média segítségével képes volt embereket maga mellé állítani, bár ez a szám eltörpül amellett, ahányan ki akarták végeztetni. Bizonyos értelemben a gyilkos inditékaira nehezen kapunk egyértelmű választ, nehéz megérteni cselekedeteit. A film azért éreztette egy kihagyott ziccer lehetőségét, mert elkerüli a sokkolóan gonosz és hitvány emberi lény indokainak bemutatását, és a valódi borzalmak bemutatásával is adósunk marad!

A történet sokszor nem közvetítette a mélyebb igazságot, csupán a felszínt kapargatta meg. Ebben a fél évszázaddal ezelőtt kezdődött ronda storyban azért jóval több volt, mint amit kaptunk, mert a felszínes varázs csupán felszínes élményt nyújtott!

Ha szeretnél még több képet, előzeteseket megnézni a filmről látogass el az sfilm oldalára: Átkozottul veszett, sokkolóan gonosz és hitvány

Kritika: Kovács Ferenc # Bruce

8 Zac Efron film, amit kár lenne kihagyni