Mary Shelley - Frankenstein születése (2019) – Kritika Biztosan mindenki találkozott már Frankenstein nevével, akár filmekben, akár mesékben és bizonyára mindenki tisztában van vele, hogy egy zöld, nagyfejű szörnyet látunk magunk előtt, ha meghalljuk a nevét. De vajon ismerjük-e a címszereplő valódi történetét? Nos, ez a dráma erre a kérdésre ad választ. Első pontként le kell szögeznem, aki hezitál egy életrajzi dráma megtekintésén azon okból kifolyólag, miszerint nincs tisztában a történet alapvető szereplőivel, azok életrajzával és tetteikkel, nyugodtan engedje el a kételyeit. A cselekmény teljes mértékben érthető – néhol kissé szájbarágós is – még akkor is, ha például Lord Byron neve nem hordoz számunka számottevő információt. A címet elolvasva sokan a regény egy újbóli feldolgozását várhatták volna, ahol újfent retteghetünk Frankenstein rémtetteitől, ámde a film mégsem erről szól. A szörny szó szerinti születését, azaz a regény keletkezését mutatja be számunkra, véleményem szerint érzékelhetően szívfájdító módon. A szerző nem más, mint Mary Shelley, (Elle Fanning – Demóna 2017, Benjamin Button különös élete 2008) egy 16 éves hölgy, aki szerelmével, a már házas Percy Bysshe Shelley-vel (Douglas Booth - Rómeó és Júlia 2013, Noé 2014) elszökik a szülői háztól. A szökést követően megtapasztalja milyen érzés elhagyva, elhagyatva és átverve lenni, valamint átéli minden anya legborzalmasabb rémálmát, elveszti a gyermekét. A film érzékletesen mutatja be, hogy mi vezetett el addig, hogy egy ilyen fiatal lány, végül 18 évesen egy ekkora horderejű regényt tudjon megalkotni. Elle Fanning alakítása a megszokott magas színvonalat hozza, de – bár ez inkább rendezői hibaként róható fel – néhol a film ok nélkül elidőzik 1-1 jelentéktelenebb epizódnál, ami miatt végül a film teljes hossza 2 óra 1 percre nőtt. Habár a filmet Maisie Williams (Trónok harca 2011-2019) nevével is promótálták, a színésznő mindössze egy rövid mellékszerepet kapott, ahol egy, a tőle kevésbé megszokott mosolygós, kedves barátnő szerepét tölti be. Ennek megítélését természetesen mindenkinek magára bízom. Kiemelném azonban a mozi hangulatához tökéletesen passzoló aláfestő zenéket, úgy gondolom, nagyon sokban hozzájárul a megfelelő lelki állapot eléréséhez. Mindenképpen olyanok számára ajánlom a filmet, akiknek nem okoz gondot, ha úgy kell kisétálniuk egy vetítésről, hogy a látottaknak még napokig ülepednie kell. Azoknak, akik hajlamosak az empátiára és át tudják érezni milyen érzések is keringhettek a szereplőkben. A megtekintés után érdemes az írónőről részletesebben is olvasni! Kritika: Orosz Zsu http://www.filmezzunk.hu/2019/04/12/filmtortenelem-30-leghiresebb-kulisszafotoja-amit-meg-sosem-lattal/