Kedvencek temetője kritika

„ Tudod Rachel … van egy hely az erdő mélyén az állattemetőn túl, amely visszahoz dolgokat…” Sok rajongó kétkedéssel fogadta az új Kedvencek temetője moziban azon változtatást, hogy most – az 1989-es mozi után – nem a kistestvér Gage-t, hanem a nővérét, Ellie-t hozzák vissza az életbe az alkotók. Amikor megnéztem a filmet, olyan érzésem volt – tudva azt, hogy még a mesternek, Kingnek sem volt ellenére ezen változtatás –, mintha író már látta volna azt mindenki előtt. Igen, nincs semmi különösebb probléma a mostani verzióval: hatásos, pontosan adagolva ijesztő, kellemetlenül aggasztó hangulatú film lett. Sok rajongó konokul meg van győződve arról, ha változtatnak az író eredeti elképzelésén az csak a film kárára történhet. Nem tartom magam Stephen King rajongónak, Én filmrajonó vagyok.

A Kedvencek temetője működése, élvezhetősége szempontjából tudom hol foglal helyet az alkotás a képzeletbeli helyezésen. Ezen a skálán pedig jóval a nézhető felett áll, de nem képes megközelíteni a nagy sikert aratott „Az” -féle újragondolt átdolgozást. Talán azért is sikerülhetett az újabb bohócos verzió oly ragyogóan mert az eredeti, 1990-es filmben – Tim Curry játékán kívül – egy eléggé átlagos mű született a maga gyatra képi megvalósításaival. A feldolgozásban így jól megmutatkozott a technika és további remek színészi munkák nyomán a számottevő érdemi különbség.

Visszakanyarodva a filmünkhöz, dicséretes, hogy a rendezőpáros Kevin Kolsch és Dennis Widmeyer minél kevesebb digitális technikát szeretett volna belevinni a történetbe.

Nem játszották el bábuval a kistestvér szerepét a veszélyesebb szituációkban, illetve ragaszkodtak az élő macskákhoz is. Az állatidomár munkája rémálommá vált a forgatáskor. A macska, ugyebár, nem kutya. Amikor nagy merészen elhatározták, hogy semmi CGI, akkor azt gondolták, hogy a cicusok a „tessék-re” szépen elkezdenek játszani. Hát nem… a macska nem kutya. Soha nem fogadott szót, ha mosakodni akart, mosakodott, ha heverészni támadt kedve, akkor azt csinálta. Kész csoda lett a végeredmény, hogy hat macskával összejött a kívánt hatás – fogalmazott a rendező.

Történetünk tehát a főszereplő családdal kezdődik: Dr Louis Creed a Maine-i egyetemnek lett a vezetője, és az új, sikeresebb állás reményében az egész család feleségestől-gyerekestől elhagyja Chicagót, és elköltözik egy New Englandi tanyán álló magányos házba. Boldogan, és egy szebb jövő reményében veszik birtokukba a házat. A szomszéddal, Juddal (John Lithgow) való megismerkedésük kapcsán kerülnek szembe a legfőbb problémával: az országúton, melyen a telekhatár húzódik, éjjel-nappal olajszállító tartálykocsik száguldoznak, ezzel halálos veszélynek teszik ki a háziállatokat. A közelben az elgázolt háziállatok számára egy nyomasztó hangulatú temető ad „otthont”.

Az első félelem és trauma akkor éri Louist, amikor munkája során egy elgázolt fiút hoznak be rendelőjébe, aki felhívja figyelmét az állattemetőn túli veszedelemre. (Mi nézők is megdöbbenünk, milyen részletesen mutatják be az elütött fiú agyvelejének szétfolyását… uhh.) A következő megrázkódtatás akkor éri a doktort, amikor lánya, Ellie imádott macskája is áldozatául esik az úton közlekedő tartálykocsik egyikének. Az öreg szomszéd, Jud, ki tudja milyen megfontolásból, az állattemetőn túlra – a micmac indiánok egykori temetkezőhelyére – vezeti Louist, és ott helyezik végső nyugalomra a cicust. A cica másnap visszatér, de ritka egy ocsmány állat képében jelenik meg. Lusta, bűzlő, és gonosz tulajdonságokkal felvértezve próbál újra a család házi kedvence lenni.

Telnek múlnak a hónapok, és Ellie születésnapján megtörténik az igazi tragédia. Bújócska közben a kis Gage – testvérével egyetemben – megindul az országút felé, ahol épp egy tartálykocsi jön nem kis sebességgel. Louis ezt meglátva rohan a gyermeke felé… vajon képes lesz időben visszarántani a halál torkából kisfiát, vagy arra a sorsra jut, mint kandúrja?

Aki látta a 30 évvel ezelőtti feldolgozást, tudja, hogy az akkori főszereplő játéka nem éppen az emlékezetes kategória mintapéldénya volt. Dale Midkiff nem tudta átadni nekünk, rajongóknak azt, amit ilyenkor elvárunk szereplőnktől. Nem volt számomra hiteles. Most viszont ezt a szerepet Jason Clarke sokkal jobban képes abszolválni. Számomra azonban a szomszéd, John Lithgow nyújt kimagaslóan természetes és figyelemreméltóan profi munkát. Magával ragadott karaktere.

Azok az érzelmek – legyen félelmetes vagy információgazdag – nagyon jól mutatkoznak meg az öreg ráncos és életszagú tekintetén.

Amit a rendezőpáros egy interjúban megfogalmazott, azzal tökéletesen egyet tudok érteni: a könyv azért működik, mert a karakterek hitelesek. Elsődlegesen azért tűnik hatásosnak, mert eredeti módon ijesztget, de a mélyben ott munkálnak a felkavaró érzelmek, és a nem múló fájdalmak. Az új feldolgozás első felében pontosan ezt láthatjuk. Az erős hangváltozásokkal kombinált hirtelen képi ijesztgetések alkotják a történetet gerincét. Amikor pedig ehhez hozzászoktunk, akkor indul be az üldözős-hentelős-vérengzős rész.

Amúgy szerencsésnek tartom, hogy a 30 évvel ezelőtti közepes filmet sikerült újult erővel, váratlan és rémisztő hangokkal, és félelemkeltéssel kibővíteni. Igazi felnőtt alkotás lett az új adaptáció, és valljuk be, azért jólesik látni, hogy ügyesen és nem bántó, buta módon változatattak a forgatókönyvírók (David Kajganich–Jeff Buhler) az eredeti műhöz képest. Ajánlom mindazoknak is, akik árgus szemekkel ülnek be minden Stephen King filmre, és rögtön észreveszik a különbségeket a film-könyv viszonylatban. Nem kell aggódni ezen változtatásokon most, mert még maga az írás szülőatyja, King is áldását adta ezen módosításokra.

Elrágódva…. talán azért is lett újra előszedve King remekműve, mert a mai napig aktuális a mondanivalója.

A halál emberre gyakorolt hatása oly borzasztó, de egyben érdekes is. Félelmetes és teljesen ismeretlen. Furcsa hogy „annyira megváltoztatja” életünket, hogy ilyen sokrétű és különböző módokon próbáljuk meg feldolgozni. Bár a Kedvencek temetője központi témája mindig is az volt mit meg nem tesz az ember szeretetből, szerelemből a családért. Sőt akár hazudunk, csalunk is, a „halált is legyőzzük” , csak aztán nem nagyon szívleljük azt az időt, amikor ezeknek a döntéseinknek meg kell fizetni az árát.

…és megfizetjük, keményen.

Kritika: Kovács Ferenc # Bruce

10 Stephen King filmadaptáció, amit látnod kell