Testvérlövészek kritika

„Ilyen a Világ – merő förtelem… mondta, aztán elhallgatott, és nézte a pirkadatot az éj sötétjében.” Minden filmkészítő, aki rábólint arra, hogy westernt forgasson, pontosan tudja, nem lesz képes filmje kiemelkedő anyagi sikerekre, hiszen olyan stílusról beszélünk, ami egy bizonyos rajongói réteget képvisel. A westernfilmben az a csodás, hogy nincs még egy olyan régi zsáner, ami képes arra, hogy az alkotók fantáziát látva benne, újra elővéve leporolják, és megújulva izgalmas és egyedi hangulatú történetbe csavarva mutassák meg nekünk ezt a rég elfeledett korszakot. Csodával határos módon – pedig a westernt már sokszor eltemették – mindig képes újat mondani-mutatni. A Testvérlövészek is egy ilyen darab, megnézése szinte kötelező. Kritika: Bruce

A Testvérlövészek kielemzése előtt illik futólag beszélni azon kedvenc filmjeinkről, amik e témában a mai napig megállják a helyüket. A XX. század közepe tájékán indult el a western kor feldolgozása, bemutatása. A legismertebb remekművek viszont kb. tíz év alatt (1960-as évek) születtek, amik a mai napig favoritnak számítanak, és kétséget kizáróan a filmtörténelem ékkövei. Természetesen utána is forgattak emlékezetes alkotásokat, de ha a westernfilmek a téma egy társaságban, akkor mindenkinek ezen időszak ugrik be elsőként.

Most inkább az időrendet tartottam szem előtt, mintsem a fontossági sorrendet, hisz az összes felsorolt film kimagasló.

A Délidő-ben (1952) Gary Coopertől olyan alakítást láthatunk Zinnemann filmjében, amivel egy hőst mutat be, kinek e vad korszakban is megmaradt az embersége. Rio Bravo (1959) városi seriffje nagy elszántsággal száll szembe a helyi bűnöző embereivel, aki a testvérét szabadítaná ki a börtönből… Ehhez azonban John Waynek is van pár keresetlen szava. A Hét Mesterlövész (1960) volt az utolsó igazi amerikai darab a spagetti-korszak előtt, melyben az életükkel fizetnek hőseink, hogy megvédjék a kisváros lakóit. Az egyik legjobban átgondolt feldolgozásfilm. James Stewart és John Wayne az 1962-es Aki Lelőtte Liberty Walance-t c. film főszereplői. Ők ketten megmutatják, milyen is az átlagember és a hős megjelenítése a vadnyugaton. John Wayne neve és a western itt szövődött eggyé.

A Dollár-filmeket – melyek három év alatt születtek – Egy Maréknyi dollárért (1964), Pár dollárral Többért (1965), A Jó a Rossz és a Csúf (1966) egyben említeném, hisz összetartoznak. Filmek, amik Clint Eastwood-ot kiemelték a középszerűségből, és elindult a sztárság felé. A záródarabban a trió – Eastwood, Wallace, Clieef – zseniális csapatmunkát hajtottak végre. Sergio Leone úttörőnek számít e műfajban, nagyon ráérzett arra a hangulatra mely klasszikussá tette trilógiáját a filmtörténetben. Volt Egyszer Egy Vadnyugat (1968): film, mely a legjobb western, amit valaha is láttam.

A kicsiny párbeszédek sokasága, a színészi játékkal kiegészülve, ahogy a hosszúra nyújtott jelenetekkel ötvöződnek, az olyan amire álmomból felrángatva is jól emlékszem. Ennio Morricone máig emlékezetes zenéjével fűszerezve… mai napig megunhatatlan.

Egy év alatt (1969) két ellentétes megvilágításban, de emlékezetes alakításokban gazdag film születik… a Vad Banda és a Butch Cassidy és a Sundance Kölyök. Míg az előbbiben sűrű vérben tocsogó idősebb hősök, és az akkori durva jelenetek kerültek központba, addig az utóbbiban a poénok, a romantika, valamint a két színészóriás a mozgatórugó. 1970-ben a stílus kifigurázásával, és a címszereplők közti kémiával vált ismertté Bud Spencer és Terence Hill Az Ördög Jobb és Bal Kezében.

Következett egy kis pihenő a zsáner megidézésében, és húsz év elteltével a 90-es években újra divattá vált westernt forgatni. Először Kevin Costner kezdett a farkasokkal rázni, és ismert táncát 7 Oscar-díjjal jutalmazta az akadémia, majd a bajuszos hősök 1993-ban (Costner-Russel-Kilmer) a Tombstone filmben bemutatják a feldolgozott Wyatt Earp-ot. Andrew Dominik rendezésében 2007-ben kijön a Jesse James Meggyilkolása a Tettes a Gyáva Robert Ford, mely nagyon lassú tempóban a bandita életét mutatja be úgy, hogy sok jelenetet az elképzeléseinkre hagyatkozva mesél el.

A Coen testvérek az egyik legjobb feldolgozást tették le az asztalra A Félszeművel 2010-ben. Az eredetit nem láttam, de ezt az alkotást, a maga szép képeivel és a remek Jeff Bridges-sel sokszor meg lehet csodálni. Tarantino 2012-ben a koporsós címszereplő történetét – melynek a 66-ban készült az eredetije – a Django Elszabadul-ban vicces játékkal prezentálja, valamint a rabszolgatartás fájdalmát durva képi elemekkel illusztrálja a maga Tarantinós módján. A vér itt is folyik bőven, ahogy a mester többi filmjében is.

Megérkeztünk a Testvérlövészhez (2018), amit nyugodt szívvel berakhatunk listánk utolsónak írt, de mindenképp előkelő helyet foglaló sorába, melynek érdekessége, hogy a két főszereplő (Relly-Phoenix) bűnöző gyilkosokat alakít, ennek ellenére szeretnivaló hősökké válnak Jacques Audiard filmjében. A Rozsda és Csont rendezője, Jacques Audiard, első angol nyelvű filmjével nagy fába vágta a fejszéjét, hisz címszereplőit nem a megszokott nyers és vad oldalukról, inkább úgy mutatja be nekünk, mint akiknek hatalmas szívük van.

Ez pedig nem a legmegszokottabb ebben a műfajban, mégis telitalálat.

John C. Reilly 2011-ben figyelt fel Patrick DeWitt kalandorregényére, melynek megfilmesítési jogaira rögtön le is csapott. A film megvalósításához jó társra lelt a rendezővel, hisz mindkettejük nagy álma volt a projekt. A westernek az egyik érdekessége, hogy a finom történelmi ferdítést mindig meg lehetett neki bocsátani, hisz a hatásosság volt a legjelentősebb megfilmesítési forma, amihez olyan puskavírtuózokat alkalmazott, kik szimplán szerethető gyilkosok. A film érdekessége – ami a pikareszk stílust is jellemzi – hogy a történet kezdetekor még nem is sejtjük, hogy a film felénél egy teljesen új irányt (a híres kaliforniai aranyláz) vesz a cselekmény, és az addigi ellenségek a közös, és jólétre csábító ügy miatt barátokká válnak.

A Sisters testvérek nem átlagos vadnyugati fickók. 1851-ben Oregonban ismerkedünk meg Eli és Charlie Sisters-el (John C. Reilly-Joaquin Phoenix), akik egy kemény világban nőttek úgy fel, ahol csak magukra számíthattak. Igazi pisztolyhősökké váltak az idők folyamán, tekintélyt szereztek maguknak a munkájuk – bérgyilkosság – során. Ebben viszont kimagaslóak, és könyörtelenek. A különböző természeti jegyeket felvonultató személyiségükből remek dialógusok, szinte vicces párbeszédek születtek, mely a film fő jellegzetessége. A testvérek játéka helyenként olyan zseniálisan édes, hogy elfelejtjük milyen világba is születtek bele.

A két síkon fut a film: az egyikben Eli és Charlie feladata megtalálni a főnökük megbízásából Hermannt (Riz Ahmed) és visszaszállítani, a másik szálon az íróként bemutatott John Morris (Jake Gyllenhaal) bérgyilkost találjuk hasonló feladattal. A miértje – mármint, hogy a Commodor-nak (Rutger Hauer) mi az oka sürgősen megtalálni Hermannt – csak később derül ki. Lassan körvonalazódik az igazi ok. Hermann egy olyan formulát képes előállítani, melyet a folyóba öntve meggyorsítja, és megkönnyíti az arany felkutatását. Vegyészi munkássága alatt volt alkalma arra, hogy kísérletek sokaságával feltalálja ezt a vegyületet. Megtudván különleges titkát, hirtelen senkinek nem lesz célja Őt likvidálni, hisz mindenkinek az aranyra fáj a foga.

Azonban okosan kell bánni ezzel a folyadékkal, hisz maró vegyületről van szó, és bizony az ember egyik rossz tulajdonsága, a kapzsiság most is teret nyer, és sajnos gyakrabban végez Önnön magunkkal, mintsem, hogy a megfelelő pillanatban a józan paraszti eszünkre hallgatnánk. Mire ide eljutunk, sok lelki és testi megpróbáltatáson, és érdekességeken megyünk keresztül. Itt láthatjuk először, hogy ebben a korban is próbáltak az emberek az egészségükre figyelni, nem mindenki érezte jól magát mocskosan, büdösen.

A fogkefe használati útmutató nem hiszem, hogy sok westernfilmben előfordulna. Itt viszont igen, és milyen kedvesen… A vadnyugati életforma most nem is tűnik annyira vadnak. Akkor is helyén volt az embereknek a szíve, csak nehezen leltek rájuk. A nagyszerű forgatókönyv mellé okosan olyan színészeket szerződtetett le Reilly (Joaquin Phoenix, Jake Gyllenhaal) kiknek színészi munkájuk már bizonyításra talált, és ezzel a filmet még magasabbra repítette a westernek mára már ritkuló világában. A nagyszívű, eszes, de zárkózott Eli, és az erőszakos piás ösztönlény, Charlie története egyedülálló ebben a zsánerben, örömünkre szolgál a társas érintkezésük eme különleges formája.

Sajnálom, hogy ezen filmek sokkal kevesebb reklámból, sokkal kevesebb lehetőségből kell, hogy az embereket magukhoz szólítsák. Sajnos a műfaj – mely most is bebizonyította, hogy képes a megújulásra – egyre inkább elkerüli a filmkészítők figyelmét. Olyan korban élünk, ahol a képregény vagy látványfilmek uralta piacból kell a legnagyobbat kiharapni, mert arra van igény. Kívánom, hogy még több ilyen alkotás szülessen, mint a Testvérlövészek, és akkor egy értékesebb filmes társadalom élvezőivé válunk, akiknek nem az egysíkú szórakozás a létformája.

Kritika: Kovács Ferenc # Bruce

10 film, amiért imádjuk a szülinapos Jake Gyllenhaal-t!