Dermesztő Hajsza – Kritika

A norvég rendező, Hans Petter Moland stílusa, a tengernyi különc karakterek, valamint a film könnyed, fekete humorral átitatott hangneme olyan domináns, hogy most Liam papa jobb öklének pusztító erejét sem érezzük annyira kegyetlennek! Kritika: Bruce

Liam Neesonnal nem jó ujjat húzni! Már megtanulhattuk kb. 10 éve, mikor karrierje új állomáshoz érkezett 2008-ban az Elrabolva c. filmmel, és Ő lett a mi generációnk Charles Bronsonja. Az ex CIA ügynök kalandjaiból aztán trilógia született, bár a folytatások már kissé fáradtnak és feleslegesnek bizonyultak, ezek a filmek taposták ki igazán igazságosztónk elkövetkező évtizedének jellegzetes karakterét. Mondanom se kell, az összes rosszfiú, akinek köze volt hozzá, már alulról szagolják azt a bizonyos ibolyát.

Amikor a következő hasonló akcióhurrikánját szemléltük, akkor épp kómából tért vissza és egy olyan ISMERETLEN FÉRFI-t alakított, hogy a saját neje sem ismerte fel. Fel is húzta magát ezen rendesen, ennek az lett az eredménye, hogy a fél berlini alvilágot likvidálta. Majd jöttek a szerencsétlen fehér farkasok, akik rossz helyen és rossz időben voltak a FEHÉR POKOL-ban. Liam őket is kinyírta egy szál pulcsiban, hóban-fagyban. Voltunk vele már SÍROK KÖZÖTT is, ahol keménységének különlegesen brutális verzióját láthattuk, és újból csak úgy osztogatta a halált maga körül, mint jó keresztények az ingyenebédet.

Amikor meg repülőre száll főszereplőnk, ott sem élvezheti a nyugodt utazást, mert NON-STOP sms-ekkel bombázzák, és persze emiatt annyira begurul, hogy szintén kinyiffant jó pár arra tévedt gonoszkodó mellékszereplőt. Ha viszont a vasúti közlekedést választja, akkor NINCS MEGÁLLÁS. A csúnya bácsiknak más járművel kellett volna utazniuk, mert ezen a szűk területen is hipp-hopp szétcsap mindenkit maga körül. Ezek után milyen változatos szerep következhet? Bérgyilkost kellett alakítania, és egy ÉJSZAKAI HAJSZA alatt azon munkálkodott, hogy fia tovább élhesse megszokott életét. Természetesen a gonosz mellékszálat ott is helyrerakta a maga egyszerű módján.

Ideje Liam apunak – korából adódóan is – most már másfele kacsingatni, ha nem akar önmaga paródiájává válni az idén 67 éves, egykor még Oscar-díjra is jelölt északír színész.

Mostanra rájöhettek volna a filmkészítő nagyurak, hogy Liam apu lassan szögre akaszthatná szerepét, és elmehetne egy jó kis Karib-tengeri hajóútra vakációzni a családdal, hátha ott nem találná meg a baj. Upsz… tényleg, a vonat és repülő után hajóra még nem szállt fel problémamegoldónk. Lehet, hogy most adtam ötletet ezzel a hajóúttal Hollywoodnak? Remélem nem… Szóval akkor jöjjön a Dermesztő Hajsza!

Öt évvel ezelőtt a film rendezője moziba küldte Az eltűnés sorrendjében c. skandináv filmjét Stellan Skarsgárd főszereplésével, melyet mostanra újragondolva Coloradóban, Liam Neesonnal újraforgatott. Akkoriban a film láttán az első gondolatunk a Coen tesók és Tarantino munkái jutottak eszünkbe.

Nem véletlenül, hisz stílusában és kivitelezésében nagyon jellegzetes volt a film, de azért érezhettük a rendező saját kézjegyeit is munkáján.

Nem értettem miért kellett egy újabb feldolgozást csinálni a rendező kellemesen zord hangulatú svéd filmjéből, ami öt évvel ezelőtt már bejárta fél Európát. Miért van szükség egy újabb bőrre, amit most Neeson alakít, mennyivel van több értelme ezt a szerepet megismertetni velünk? Igazából a rendező csak a lehetőségre csapott le, és az sem hátrány – gondolhatta – ha a Világ jobban megismeri a nevét!

A Dermesztő hajsza közérzete a Fargo-hoz hasonlít. Hangulatában a sötét komédia keveredését érzékeljük a kiszámíthatatlan cselekmények sorozatával, és a páratlan párbeszédekkel. A cselekményt átvitték tehát Egyesült Államokba, a colorádói síparadicsom Kehoe nevű városába. Itt dolgozik hókotróként Nels Coxman (Liam Neeson), kinek munkáját az amerikai kisváros erre érdemes emberei az év polgára címmel jutalmazzák. Amikor a helyi drogkirály, Trevor „Viking” Calcote (Tom Bateman) a fiát meggyilkolja, Coxmanből előjön a vadállat és bosszúszomjas apaként nincs más célja, mint a tesze-tosza rendőrség helyett elvégezni a „munkát”, azaz kideríteni miért halt meg egyetlen gyermeke. Nincsenek bonyolult gondolatai, vagy célja: el kell tenni láb alól az összes olyan kartelltagot, akinek köze lehet fia meggyilkolásához.

Gyilkológépünk innen a munkáját nagyobb fokozatra kapcsolja, és szépen akkurátusan dróthálóba csavarva dobja a holttesteket a fagyos colorádói vízesésbe, tehát gondoskodott az ott élő halak etetéséről. 🙂

Egyre jobban megvilágosodik előttünk azonban egy olyan ügy, melybe egy indián drogkartell keze nyoma is kirajzolódik. Ekkor jövünk rá, hogy az álmos városka, Kehoe és a nagyváros Denver alvilágának irányítása között érdekes múltú kapcsolat fedezhető fel. Jól érzékelhetően raktak olyan hangulattal párhuzamos zenei betéteket, amellyel szép ívet kölcsönöztek a pillanatnyi jeleneteknek. Az a könnyed hangulat és fekete humor, ami jellemzi a filmet, teljességgel meglepő a megszokott Neeson-filmek között.

A brutális gyilkosságokat nem érzékeljük annyira erőteljesnek, mert a nem megszokott stílusával Hans Petter Moland gondoskodik arról, hogy könnyedebben befogadóbbak, talán elfogadóbbak legyünk a látottakkal. A kehoe-i rendőrök csak mutatóban vannak, és a poént szolgáltatva vannak jelen, nem tesznek hozzá szinte semmit a cselekményhez. Jól eltalált volt a két különböző értékrenddel és kultúrával rendelkező kábszerfőnök, és azok pincsikutyáinak ábrázolása. Viccesnek tűnhet hogy, mindenkinek van egy vicces-színes beceneve, pl: Speedo, Limbo, Mikulás, Mustang… Mindegyikük egy szuper gazdag pszichopata szépfiúnak Vikingnek dolgoznak. Miért gondolom, hogy pszichó? Nem okoz neki problémát, hogy gondolkodás nélkül kiadja a saját gyilkolási parancsait. Abban viszont kivetnivalót talál, ha fia bármilyen édességet a szájába vesz, hisz azok magas fruktóztartalmú kukoricaszirupot tartalmaznak.

Úgy érzem, hogy a számtalan különféle karakter, a finom zenei betétek, és a pontosan időzített gyilkos humor alkalmazása, úgy hatott rám, mint amikor 19-re lapot kérünk a Blackjack-ben és bejön a lépésünk.

Okosan kombinálták a műfajokat. Azonban a legnagyobb dicséret talán a rendezőt illeti. Ügyesen, és erős kézben tartotta a szálakat. Most kaptunk egy olyan ízletes amcsi-angol-skandináv koktélt, ami az eredeti receptet könnyedebben fogyaszthatóvá varázsolta. Tisztán látszott a cél. Bemutatni egy rideg érzésekkel dúsított vicces akciómozit egy ismertebb színésszel úgy, hogy könnyebben lehessen eladni bárhol a Földön. Jelen esetben nem volt ezzel bajom. Finom volt ez a koktél.

//Kritika: Kovács Ferenc # Bruce//

Liam Neeson 10 legjobb filmje, amit mindenképpen látni kell