Pusztító (Destroyer, 2019) – Kritika

Nem. Nem drámai elemekkel tűzdelt bosszútörténetről van szó Nicole Kidman új filmjében, hanem akcióelemekkel tarkított kőkemény és viszontagságos balsorsról. Mindent elkövet Kidman, hogy elhiggyük neki milyen borzasztó, és kisiklott életútat is tudhat a háta mögött a Pusztító című filmben.

Az első pillanattól kezdve érezzük azt a nyomást amit a rendező Karyn Kusama a vállára helyezett. Biztos vagyok benne hogy olyan női főszereplőre volt szüksége, aki a helyenként botladozó, és döcögős nem épp eredeti történetet a főhős kiemelkedő játékával megemeli. Kidmanban azt szerettem, hogy képes ezt a feladatot maximálisan, és olyan elemi erővel megtölteni, – mint már ezt sokadszorra bebizonyította nekünk szerepeivel -ami kevés actressre jellemző.

Nélküle a Pusztító beleszürkült volna az átlagba, hisz nélküle nincs elég potencia. Ő szállítja nekünk azt az élményt, amiért érdemes végigülni a történetet.

A magát feminista rendezőnek tartott Karyn Kusama eddig nem sok maradandó és kiemelkedő alkotással dicsekedhet (A bunyós csaj, Aeon Flux, Az Ördög bújt beléd…), talán A Meghívás c. filmjét éreztem átlagon felülinek, érdekes hogy ott pont nem nő a főszereplő. Reménykedtem most a maradandóbb élményben, hátha rácáfol félelmemre, de sajnos továbbra is egy közepesnél erősebb alkotással örvendeztetett meg minket.

Helyszín Los Angeles, napjainkban. Itt és most nem a csillogó és patinás L.A. Arcát láttatja velünk Karyn, annak inkább a lecsúszott és mocskosabb oldalát. Olyan érzésem volt, hogy nem csupán főhősünk két különböző idősíkban ábrázolt élete kerül bemutatásra, hanem ezzel párhuzamosan a város két különböző arca is. Direktorunk így láttatja velünk miként indította karrierjét, és milyen megbízás változtatta meg végleg életét. Napjainkban egy lecsúszott alkoholista, anyaszerepét nem gyakorló, érzéketlen, és enervált „lényként” éli mindennapjait.

Erin Bell (Nicole Kidman) nyomozó sorsa akkor pecsételődött meg igazán, és végleg amikor tizenhat évvel ezelőtt- egy felelőtlen főnöki döntés miatt – be kellett épülnie a hírhedt Silas ( Toby Kebbel) bűnbandába társával egyetemben. A partnerével az akció közepette egymásba szeretnek , melynek súlyos következménye lett. A feladat adott volt: le kell buktatni és feloszlatni a bandát. Ahogy lenni szokott, nem megy minden gördülékenyen, és egy apró hiba miatt megváltozik addigi élete, amely napjainkra is árnyékot vet. Kicsúszik kezei közül a bandafőnök, és élete romokba hever. Erinnek nem marad választása, egyszer és mindenkorra be kell fejeznie félbehagyott feladatát, hogy megbosszulja társa értelmetlen halálát.

Vajon azt gondolta rendezőnk, ha mindent az Oscar-díjas Nicole Kidman-re hárít elég lesz filmjének sikerre vitelére? Sajnos nem. Munkája nem képes arra a lehetetlen bravúrra, hogy a többi mellékszereplővel nem foglalkozva, Ő maga egy személyben oldja meg a történetben előforduló hiányosságokat. A társát Christ (Sebastian Stan) csak sebtiben ismertük meg, nem kaptuk meg azt az érzelmi töltetet amiért elvesztésével megtudnánk milyen mély fájdalom és seb keletkezik Erin lelkében.

A gonosznak kikiáltott Silas is csak egy gyenge jelenetben mutatja ki foga fehérjét, mondanom se kell gyatrán, és gyerekesen.

A lányával csupán a játékidő végén kerülünk mi is olyan nexusba, -egy koszos kocsma asztalánál ülve- amire szükségünk lett volna ahhoz, hogy jobban értelmét nyerje nyomozónk szenvedéssel teli időszakának megismerése. Nem voltak olyan kiemelkedő pontok – a bankrabláson kívül – ami a Pusztító egyedi jellegzetessége lett volna. Ráadásul az is ismerős lehet, ha már láttuk a Szemtől Szembe c. tökéletes remekművet. Úgy hiszem Kusama bankrablós jelenetének képi megvalósítását innen merítette. A film végi kis csavar persze kellemes meglepi volt, de addig csak kényelmes és autentikus történetvezetéssel találkozunk.

Talán a szükségesnél többet mutatták Kidman gyötrelmes arcát, melynek célja érthető, hisz a teljesen közeli totálok mindennél jobban beszédesebb képet mutatnak. Igaz ehhez kellett az átütő és életszagú jeleneteinek sokasága. Tudom milyen fájdalmakat közvetítettek felénk ezek a képek, de szükséges lehetett volna olyan érzést is kipréselni belőlem, ami nem a szánalomra, és a sajnálatra hagyatkozik. Ezért keltem fel nagyfokú hiányérzettel a székemből. Értem, hogy azok a sebek melyek belülről emésztik fel milyen kegyetlenül képes elbánni főhősünkkel, hisz rögtön az elején belehuppanunk egy olyan kemény világba ahonnan nehéz a kiút.

A legnagyobb probléma Erin Bell szerepével az, hogy nem is éreztem a tenni akarást, vagy a pozitív változásra való hajlamot szerepében. Egyszerűen sodródott a végzete felé.

Jöhetnek persze életünkben hullámvölgyek, illetve olyan fájdalmas tragédiák sokasága amit Erin élt át. Hiszem, hogy ezen problémáknak nem csupán megértése a fontos, hanem az is hogyan tudjuk a gyötrelmeinket feldolgozva túljutni életünk olyan szakaszain, amire nem vagyunk büszkék. Kell, hogy az ember rendelkezzen lelki erővel, ami megmutatja nekünk hogy van még holnap. Egy olyan jövőképet amit Erin Bell nyomozó nem látott.

Kritika: Kovács Ferenc # Bruce

10 legjobb Nicole Kidman film, amit mindenképpen látni kell