Kurszk (Kursk, 2019) – Kritika

Film olyan matrózokról, akiket a saját hazájuk elfelejtett egy olyan fontos pillanatban, amikor az életük napjai meg voltak számlálva a Barents tengerfenéken. Haraggal és búskomor érzésekkel vegyítve kelünk fel moziszékünkből, tudva azt, hogy ezen dicső tengerészek a mai napig élhetnének…

Nagy fába vágta a fejszéjét a rendező Thomas Vintenberg akkor, amikor Robert Rodat Kurszk tragédiáját feldolgozó forgatókönyvére „IGEN”-t mondott. Egy ilyen témájú filmnek a megvalósítása lehet egyszerre áldás, és hatalmas teher is. Ugyebár feldolgozni a tengeralattjáró utolsó napjának történetét, hősies módon bemutatni szereplőinket, akik a tenger mélyén várják a segítséget, nagyszerű lehetőség arra, hogy megmutassuk, mennyire vagyunk hitelesek. Másrészt egy olyan történetet, amit sokan ismernek, hogyan lehet úgy megvalósítani, hogy fájdalmukban még erős hozzátartozóknak is lelki megnyugvást jelentsen az alkotás? Ráadásul tiszta képet kell nyújtani az orosz erőfeszítések hiányáról, hibáiról, a politikai kommunikációs kudarcok megjelenítésével.

Az utóbbi csak félig sikerült, hiszen a katasztrófa éppen Vladimir Putyin elnökségének indulásakor történt, de még véletlenül sem kerül szóba a neve, és vele együtt még sok minden más sem, amivel tisztában van az olvasott ember.

Szóval direktorunk inkább a biztonságra játszott, és finoman, a felszínt kapargatva, de érthetően mutatta be az országok (Oroszország, Nagy Britannia) közötti feszült viszonyt. Ha csupán ezt a vonalat nézzük, akkor sikerrel teljesítette feladatát. A Kurszk érdekessége az, hogy bár a közönség tisztában van a végzetes kimenetellel, de az eredeti storyt egy fikcionált történetbe helyezi, mely persze valós eseményeken alapul.

A Kursk című film kezdő képsoraiban egy esküvőt látunk, aminek egyetlen célja, hogy rendezőnk bemutassa, mekkora bajtársiasság él a legénység tagjai között, akik jóban-rosszban képesek kitartani egymás mellett. Egy tengerészeti karóra képében próbálják meg elhitetni velünk, hogyan is éreznek egymás iránt, ha segítségre szorul egy társuk. Azért ilyen most a hangvétele írásomnak, mert olyan gyorsan történik mindez, hogy nem vagyunk képesek mi nézők a szívünkbe zárni szereplőinket, ami lényeges eleme lenne a filmnek. Tehát 2000. augusztus 12-én vízre szállnak matrózaink, hogy egy szimpla hadgyakorlaton részt vegyenek, ami az utolsó útjuk lesz addigi életükben.

A flotta gyakorlása közben azonban a K 141 / a tengeralattjáró típusa / fedélzetén valami nincs rendben. Pontosabban az egyik torpedó a kelleténél jobban melegszik, és szökik belőle a hajtóanyag, a hidrogén-peroxid. Már jóval a robbanás előtt Pavel (Matthias Schweighöfer) jelzi a feletteseinek, hogy idő előtti kilövést kér, de a célpont távolsága miatt ezt megtagadják, és be is következik az első robbanás. A Kurszk több (összesen kilenc) zárható cellára van osztva az esetleges katasztrófa elszigetelése miatt. A robbanás hőt termel, és pár perc múlva olyan forró lesz a torpedókamra, hogy bekövetkezik a második, sokkal nagyobb erejű robbanás. A 23 megmaradt túlélő az utolsó – a kilencedik – cellába menekül, és ott próbál megküzdeni az oxigénhiánnyal, a hideg vízzel, ami folyamatosan emelkedik, és a fagyos levegővel. Így minden kétségbeesésükben várják az orosz mentőalakulatok megérkezését.

A vízfelszínen a mentésért felelős orosz admirális Grudzinsky (Peter Simonischek) szembesül azzal a nyilvánvaló problémával, hogy sem a mentőhajójuk – a karbantartási műveletek elmulasztása által fennálló állapotuk miatt –, sem megfelelő technikájuk nincs arra, hogy még időben kimentsék a bajba jutott, de még életben lévő legénységet. Lenn, 108 méter mélyben Mikhail (Matthias Schoenaerts) próbálja a testi és lelki erőt tartani a fiúkban, több-kevesebb sikerrel.

Megvannak győződve arról, hogy az orosz mentési gépezet flottul és gyorsan végzi a dolgát. Az orosz admirális sajnos képtelen a nem megfelelő eszközökkel megtenni a lehetetlen küldetést, amihez felettesei inkompetens módon, és görcsösen ragaszkodnak, még akkor is amikor az utolsó utáni pillanatokat éljük. Sajnos a bennrekedt katonák a kilencedik rekeszben lévő fedélzeti menekülőnyílást sem merték, vagy tudták használni, mivel a 100 méteres mélységből úgy gondolták, képtelenek lettek volna túlélni az emelkedést, mert akkor a keszonbetegség végzett volna velük. Ekkor válik számunkra világossá, hogy az orosz vezetőséget – akit Max von Sydow játszik fenomenálisan rezzenéstelen arccal – jobban érdekli atom-tengeralattjárójuk titkainak védelme, mint saját embereinek élete. Az orosz vezetőség a lennrekedt matrózok kétségbeesett feleségeiknek , hozzátartozóiknak is csak terelő, sablonokban gazdag válaszokat adnak, kitérve a reális helyzet bemutatásáról, életkörülményeikről, esélyeikről…

Belátva sikertelenségüket, mégis rábólintanak az angol-norvég támogatásra, illetve a modern technikával rendelkező mentőalakulataik segítségére. Az angol vezérkari főnök David Russel – akit Colin Firth alakít – mindent megtesz a sikerért, de már túl késő. A Kurszk legénysége nem bírta ki már ezt az időt, mind a fagyos vízben lelték halálukat. Az orosz haditengerészet azonban még ezután is képtelen volt elismerni a családtagok előtt hiányosságait, mentési módszerük hibáit.

Vintenberget, néha az volt az érzésem, jobban érdekelte a film vizuális és hatásvadász megjelenítése, minthogy jobban átéreztesse velünk a helyzet komolyságát.

A film felénél a mozivászon szép lassan átvált klasszikus 16:9 képarányra – bemutatva a Barents tenger lemenő napban mutatott gyönyörű képét –, ami szintén bizonyítja elméletem igazát. A szürke közegből csupán Colin Firth és Max von Sydow játéka emelkedett ki. Két ellentétes ország – két ellentétes személyiség. A produkció igazi sztoikus hősökkel büszkélkedik, azonban helyenként hiányzik belőle az erő. Az az erő ami az agyunkba olyan képet produkál, vagy a film olyan karakterekkel rendelkezzen, hogy nehezen felejtsük el a látottakat (Das Boot). A két vendégszínész játéka kevés volt a sikerhez.

Úgy érzem a tragédia, illetve a mentés sikertelenségét egyszerre több probléma, hiba okozhatta. Az orosz kormányzat büszkesége, rossz kommunikációs módszerek, a nem megfelelő karbantartási munkálatok, a kapzsiság, vagy a titkos katonai információk féltése…stb. Hogy pontosan mi miatt nem sikerült a mentési kísérlet, nem tudjuk meg talán sohasem. Azt viszont pontosan tudjuk, hogy hány árván maradt kisgyermeknek kell édesapjuk nélkül felnőni a Kurszk tragédiája miatt. 71-nek….ès ez a legborzasztóbb!

//Kritika: Kovács Ferenc # Bruce//

A legjobb 20 mozifilm 2018-ban, ami kiemelkedett az átlagból!