Instant család (Instant Family, 2019) – Kritika

Az író-rendező Sean Anders életének valódi eseményeivel inspirálva alkotta meg legújabb, Instant család című játékfilmjét. Hullámzó és csapongó Anders eddigi életműve, hiszen forgatókönyvíróként (Megjött apuci, Családi üzelmek), és rendezőként is (Apa ég, Förtelmes főnökök 2.) sikerült buktákat és sikeresebb darabokat produkálnia. Szóval vegyes a felhozatala a direktor úrnak, és ezért sem tudtam, most melyik végén fogok helyet foglalni ennek a „hullámvasútnak”.

Valószínűsítem, azért kap talán nagyobb figyelmet a mozi számtalan országban, mert könnyedén működik a történet, és a téma amit feldolgoz érdekesen viszonyul a vígjátéki stílushoz. Harmadik alkalommal dolgozik együtt a rendező és Mark Wahlberg, talán most találták meg legjobban az összhangot.

Wahlberg mostanában egyre többször próbálgatja magát komédiákban, aminek nagyon örülök, hisz próbál elszakadni az akciófilmekre edződött önmagától.

Mindenesetre könnyedebben és lazábban hozta az apafigurát, mint pl. a 22 mérföld c. akcióbombában, ahol szerepet nagyon nem kapott, amit el kellett volna játszani. Az örökbefogadást mint témát, már sok film mutatta be a maga módján. A teljesség igénye nélkül, volt komolytalan gyerekfilm (Stuart Little a kisegér), komolyabb dráma (Oroszlán), és egy elszakított gyerek utáni kutatás bemutatása (Philomena). A legismertebb alkotás pedig a Szív Bajnokai c. film Sandra Bullock kiemelkedő játékával. Sean Anders munkája pedig egy komoly témát feszeget és kicsit komolytalanabbul mutatja be nekünk, mint amilyen az valójában.

Akkor vessük bele magunkat az Instant család tartalmába. Ígéretesen indul, hisz egy átlagos, de dolgozni szerető családot kapunk bemutatáskor. Pete (Mark Wahlberg) és Ellie (Rose Byrne), abból élnek, hogy házakat vesznek és felújítanak, majd haszonnal értékesítik őket. A szándék megvan bennük a családalapításra, de átgondolva korukat rájönnek, mire a gyerekek felnőnek ők már vén csontok lesznek. Gondolnak egy merészet: mi lenne, ha örökbe fogadnának egy kisgyereket, és így kihagynák a születéstől számított szenvedősebb időszakot. Amikor jobban belemerülnek az örökbefogadás gondolatába, jönnek rá a tetteik súlyára, és arra, mennyire meg fog változni nyugodt és csendes életük. Tehát örökbefogadnak egy tinédzsert, Lizzy-t (Isabela Moner).

A nagyobb probléma akkor kopogtat az ajtón, amikor kiderül, hogy nem egyke a kislány, és ha Őt választják, akkor a tesók is jönnek vele egyetemben, az öccse Juan, és a cserfes, öntörvényű Lita is. Úgy döntenek – a kisebb fajta családi nyomás ellenére is –, hogy belevágnak a nem épp szokványos kalandba. Így tapasztalják meg, milyen is az igazi család annak minden örömével, problémáival, megoldandó feladataival együtt. Egyik napról a másikra válnak – ha nehezen is – szülőkké. Mire ott tartanának, hogy a szülői feladatokba beleszoknak, és megszerettessék magukat a gyerekekkel, egy újabb probléma merül fel. A vér szerinti anya – kiszabadulva a kóterből – belép a képbe, és szeretné visszakapni elhagyott gyerekeit.

Sajnos most nem beszélhetünk átütő és kiemelkedő színjátszási kellékek tárházának bemutatásáról, legalábbis ami a két főszereplőt illeti. Egyszerűen azért nem, mert Mark Wahlberg nem rendelkezik olyan kisugárzással, játékkal, ami szükséges volna, hogy jobban átéljük, milyen problémákkal kell megküzdeni egy örökbefogadási hercehurcán átmenő apukának. Az igyekezet megvolt, talán most éreztem, hogy a színészkedést komolyabban veszi. 🙂 Rose Byrne mint leendő anyuka pedig képtelen arra, hogy a már megismert arcán kívül – ami a hatásvadász, és harsány gesztusokban merül ki – más oldalát is megismertesse velünk.

Ellenben, az örökbefogadási ügynökségnél dolgozó két szociális munkást alakító Octavia Spencer és Tig Notaro játéka olyan átütő erővel rendelkezett, olyan intenzíven kellemes volt, mint megfázáskor egy mentolos cukorka.

Okosan felépített karakterek voltak, tökéletesen kiegyensúlyozták a két eltérő jellem bemutatását. Az egyik karót nyelt, szabályokhoz ragaszkodó stílusával, míg a másik a bájos szövegével vett le a lábamról. Dicséretet érdemel a nagyobbik örökbefogadott lány, Lizzy (Isabela Moner) teljesítménye. Olyan érzelmi árnyoldalakat villantott meg a maga módján, hogy el tudtam róla hinni, hogy milyen nehéz sors van a háta mögött. Játéka hiteles volt, nagyban hozzájárult ahhoz, hogy ne egy szokványos csitrit lássak.

Átgondolva a látottakat, nincsenek nagy problémák, vagy kínosan zsibbasztó jelenetek az Instant Családban… sőt, meglepett, hogy 2018-ban tud az amerikai filmgyár egy minden gusztustalanságot mellőző, párbeszédekben kulturált, történetében értelmes és korrektebb, kedves munkát is kiadni a kezéből.

Nem az alpári poénokkal, hanem a szereplőink játékával, az örökbefogadás örömeivel, és az ezzel járó problémákkal csal mosolyt az arcunkra.

Zárásként olyan gondolatomat osztanám meg Önökkel, amely komolyabb hangvételű, és inkább elgondolkodtató, viszont szorosan fűződik Instant család filmünkhöz… Szinte épp ésszel fel sem fogjuk – szerencsére – mi egészséges szülői szeretetben felnevelkedő emberek, hogy a kidobott, elhagyott, árvaházban felnőtt gyerekek miféle traumán mennek át testileg és lelkileg, milyen rögös az út, míg megtalálják azokat az embereket, akiket szívükből szerethetnek, és anyunak, vagy apunak hívhatnak…

//Kritika: Kovács Ferenc # Bruce//

25 vígjáték, amit egyszer az életben látnod kell