A csempész (The Mule, 2019) – Kritika

Őrületes karriert tudhat a háta mögött Clint Eastwood. Nem tudok még egy olyan színész-producer-rendezőt mondani, akinek ilyen hiteles kisugárzása lenne a vásznon, mint neki. Annyira erős drámai karaktereket képvisel filmjeiben, akiért mindig is odavoltam. Az idén 89 éves mester jelen alkotásában is újra hozza azt a fajta zsémbes, megmondó, de egyben szerethető vénembert aki a Gran Torinóban letaglózott játékával. Mostani filmjében a story kissé könnyedebb. A Csempész című filmjét Én személy szerint egy újabb Gran Torinóként tartom számon és bizakodom, hogy ezzel még nincs vége tekintélyes karrierjének.

Persze nem beszélünk tökéletes műről, sajnos van pár apróbb hiba a moziban, de az Öreg annyira beszippantja a nézőt, hogy szemet tudunk hunyni hibái fölött. A mogorva öregember most nem egy koreai családdal, hanem egy mexikói drogkartellel kerül nem éppen barátságos összhangba. A 90 éves Earl Stone (Clint Eastwood) minden vágya, hogy a tűzliliomai növekedését egyengesse, hiszen ebben éli ki élete örömét. Elhidegülve volt feleségétől, Marytől (Dianne West), és lányától, Iristől (Alison Eastwood), -aki az életben is az igazi lánya- csak a kisunokájával, Ginnyvel (Taissa Farmiga) tudja az összhangot megtalálni. Az internet terjeszkedése kinyírja a kiskertészetét, házikóját árverésre bocsátják, tehát anyagilag a béka feneke alá kerül rövid időn belül.

Kisunokája esküvőjén azonban fordul a kocka, és egy lehetőséget kap a sorstól. Csak “csomagokat” kellene fuvarozni egyik helyszínről a másikra – szólítja meg egy ismeretlen…Mivel vezetni szeret, dolga a zsarukkal sosem volt, a pénz, ugyebár, meg a legjobbkor üti fel fejét életében, belemegy a nem éppen legális és veszélytelen csempészkedésbe. A Sinaola drogkartell egyik legmegbízhatóbb drogfutára lesz…

Earl antagonista karakterének igazi okát nem tudjuk pontosan, hisz a film nem derít fényt az okokra miért is ilyen a viselkedése. Talán abban keresendő a megfejtés, hogy egy háborús veterán aki ilyen szép kort tudhat a háta mögött már annyi mindent átélt, megtapasztalt ,hogy hidegen hagyja rokonainak vagy épp embertársainak bizonyos elvárásai az élet számos területén.

Döbbenetes, hogy a film igaz történet alapján készült. Nem csodálom, hogy felfigyeltek erre az abszurd élethelyzetre Hollywood filmgyárában,

hiszen micsoda élethelyzet lehetett, amikor egy bizonyos Leo Sharp megpróbált a mexikói drogkartell, és a dörszölt DEA ügynökök eszén túljárni, a maga digitálisan mentes klasszikus stílusával. Ki gondolná egy meglett vénemberről, a fekete pick-up autójával, hogy képes havi több száz kiló kokaint szépen csendesen leszállítani… és megcsinálni ezzel élete buliját?

Szerettem, hogy szinte meseszerű a történet, hisz ténylegesen mivel lehet még megfenyegetni vagy sarokba szorítani egy 90 éves háborús veteránt, akinek cseppet sem rezdül meg a szeme, ha egy mexikói kigyúrt kopasz faékegyszerű srác egy coltot nyom a mellkasához. Természetének tipikus bemutatását egy fekete család megsegítésével láttatják.  Segítőkész szándéka elhomályosul abban a pillanatban, amikor megszólítja őket, és rájövünk, hogy emberünk a bőrük színén keresztül látja az embereket, és olyan értelemben gondolkodik róluk, amely több évtizede társadalmilag már nem elfogadott.

Ahogy Stone egyre jobban belemerül nem éppen szokványos, illegális “munkájába”, úgy igyekszik a családjával egyre több időt tölteni. Jótékonykodik a megszerzett pénzen, nem csak magán, hanem másokon is próbál segíteni. Szóval többet keres, mint amennyit igazából el tud költeni… – de szép is ez az élethelyzet. Mindig ilyenről álmodtam, bárcsak nekem lennének hasonló problémáim.:) Sajnos ezt az állapotát nem tudja sokáig fenntartani, mert a kábítószerosztály is felfigyel a gyanúsan mozgó szállítmányokra, és elkezd szorulni a hurok a vén csempész nyaka körül. Ahogy megszokhattuk Eastwood filmjeiben, teljes happy endre ne számítsunk, ami még emlékezetesebbé teszi filmjeit.

Olyan érzésem volt, mintha előrehaladott kora Earl Stonnak jogot formálhatott volna arra, hogy minden következménnyre fittyet hányva kimondja, ami éppen a szájára kerül. Megbocsátható volt minden ilyen ballépése. Bradley Cooper és Michael Pena, akik DEA ügynököket alakítanak, annyira beleszürkülnek a játékidőbe, mintha teljesen másodlagos lenne az a vonal amit Ők képviselnek. Sajnos – és ami a forgatókönyv legnagyobb gyengeségét jelenti – ez a szál eléggé egyszerűre és semmilyenre sikeredett, mintha nem is számítana.

Már a kezdő képsorokban megszeretteti magát a főszereplőnk, úgy, hogy szinte senkinek nem adja át a showt az egész játékidő alatt. Talán azzal a zseniális alakítással nem tudja felvenni a pillanatnyi versenyt, amit Dianne West produkál a halálos ágyán fekve. Zseniális.

Csempészünk csak akkor jön rá, mennyi elpocsékolt időt töltött a családja nélkül, amikor már késő azon merengeni, hol-mit ronthatott el. Természetesen a történet lezárásaként lehet, hogy elcsépelt és közhelyes frázisokat puffogtat el hősünk, de nagyon is igaz, hogy az ember a család jelenlétének fontosságát néha nem is becsüli meg igazán. Olyan természetesnek vesszük hogy létezik, mint a saját egészségünket: csak akkor foglalkozunk vele igazán, amikor már lehet hogy késő. Néha el is felejtjük, hogy milyen fontos az életünkben a család.

Lehet, hogy azt gondoljuk, Eastwood arca kicsit most még törékenyebbé és huncutabbá vált, a járása kissé lassabb, és mozgása görnyedtebb lett, de a karizmatikus kisugárzása az töretlenül megmaradt. Számomra ugyanaz a valódi filmcsillag maradt most is, mint aki eddig is volt.

//Kritika: Kovács Ferenc # Bruce//

A legjobb 20 mozifilm 2018-ban, ami kiemelkedett az átlagból!