Űrdongó (Bumblebee, 2018) – Kritika

Az Űrdongó semmi újat nem hoz a Transformers legendáriumba, csupán bravúrosan felidézi és újragyúrja azt a hangulatos, szórakoztató és találó zenével megspékelt akciókomédiát, ami annyi ifjút láncolt a sorozathoz annak idején… réges rég… egy messzi-messzi galaxisban. Jaj várjunk, az egy másik saga. Te jó ég, mennyi időt pazarlunk még ezekre??

Valószínűleg a legmegátalkodottabb Transformers-rajongó is beismeri, hogy minél újabb film jelent meg a sorozatban, annál kevésbé nevezhettük minőségi szórakoztatásnak. Az utolsó installációk nem is nevezhetők többnek agyatlan acélkavalkádnál. Pedig a 2007-ben megjelent, még Shia LaBeouf-ot felvonultató alkotás, ha nem is volt remekmű, de valóban autentikus popcorn szórakoztatásnak bizonyult. Az ezt követő további négy filmjében Michael Bay elsősorban azt bizonyította, hogy minden bizonnyal fémfétissel verte meg a sors –

a végtelen, eszetlen és élvezhetetlen csihipuhi között elhalt a sztori, mint csíra a tűző napon. Pedig nem is tartozom az elvből Bay-gyűlölők közé…

A mostani produkció több tekintetben igyekezett gyógyítani a franchise felfújt hólyagját. Egyrészt rendezőváltás történt, ezúttal a főleg animációs filmjeiről ismert Travis Knight ült a rendezői székbe. A Kubo és a varázshúrok c. filmet mind animálta, mind rendezte, valamint a Doboztrollok animációs stábjában is szerepelt. Bár egyik animáció sem lett olyan világhírű, mint mondjuk bármi, amit a Disney-Pixar nagyágyúk csinálnak, mindkét esetben Oscar-díjra jelölték Knight-ot.

Első játékfilm produkciójában meg is mutatta, hogy miért méltó a figyelmünkre. Nem azzal, hogy remekművet alkotott (hisz valljuk be, a „jó film” minősítést elsősorban a többi Transformers filmhez való viszonyítás szülte – igen ennyire kétségbeesetten akart már mindenki egy minősíthető alkotást a szériában!), sokkal inkább a jó hangulatra, és a sztorira épített.

Az Űrdongó amolyan előzményfilmnek tekinthető a 2007-es Transformershez viszonyítva. Mondhatni Űrdongó és más autobotok harcába pillanthatunk be, amit az álcák ellen vívnak. A Kibertron bolygón dúló polgárháborúban robot kedvenceink vesztésre állnak, ezért Optimus Prime fővezér evakuálást rendel el. Egyik katonája, a kedves, gyermeteg Űrdongó a Földre kerül, ahol persze hamar felhívja a figyelmet magára. Sam Witwicky (Shia Labeouf karaktere) előtt eközben találkozunk Charlie Watsonnal, a kaliforniai leányzóval, aki nemcsak kortársai kiközösítésétől, de apja tragikus halálától is szenved.

A lány kedvenc hobbija (szívrohamban elment apja emlékére), hogy autókat szereljen, és műhelyükben bukkan rá egy sárga Volkswagen bogárra – hamar megszerzi magának a járgányt, ám otthon persze kiderül, hogy a külcsín az érzelemdús Űrdongót rejti maga mögött. A két számkivetett hamar megbarátkozik, ahogy arra számíthattunk, és így bonyolódunk egyre jobban bele a gonosz Megatron által felbérelt gyilkológépek, a földre hullott autobot és az amerikai hatóságok közötti hajszába. Már-már majdnem megijedtünk, amikor a komolyanvehetetlen John Cena által játszott ügynök íróasztala mögött Ronald Reagan arcképe tűnik fel, azt gondolván, hogy már megint rejtett anti-republikánus felszínpolitizálásba kezdenek, de szerencsére nem ment el ilyen irányba az alkotás. Nagyon helyesen, mert egy ilyen film egyetlen célja a színtiszta, könnyed szórakoztatás. Abból pedig akad bőven.

Kezdve a házat akaratlanul is szétberhelő cuki robottal, a Charlie-t megkörnyékezni próbáló srác ügyetlenkedésein át egészen a dalszövegeken keresztül történő robotkommunikációig, mind-mind a mi agykikapcsolódásunkat szolgálják. És működik!

Tetszik a kritikusoknak, tetszik az istenadta népnek. De komolyan: mellettem még idős nénik is hangosan mulattak az amúgy látványvilágában és vizuális effektjeiben egyáltalán nem öregbarát alkotáson. És ha már itt tartunk! Nem tudom, hogy csak én lettem tán hangérzékeny denevér, de az IMAX verzió ezúttal olyan fülsüketítően hangos volt, hogy azt hittem bevérzik a fülem. Ha befogtam a hallószerveim, akkor is tökéletesen lehetett hallani azt a féktelen fémes kakofón hangorkánt, ami a moziban dörgött.

És volt minek dörögnie! A csúf álcák végigámokfutják az Egyesült Államokat szegény kis sárga dongónk megtalálásáért, mi pedig szurkolunk, hogy a rusnyarobot ne bántsa a cukirobotot. Na pont ezért nem tudtam sose beleélni magam a Transformers fantáziavilágába. De most őszintén! Annyi véget nem érő fantazmagóriában oldódhat fel a modern ember, miért pont a rideg vasgépek őrjítenek meg mindenkit? Na de ez már csak az én szubjektivitásom…

A cél mindenesetre több mint tíz év után végre bejött az alkotóknak: hamisítatlan hollywoodi nachos-zabálós akcióvígjátékot kaptunk, és egészen jól mulattunk. Kicsit szentimentális, aztán kicsit tesztoszteron-fűtött; minden ami kell az amerikanizált léleknek.

A történetről két okból nem írok többet: egyrészt annyira a megszokott klisék kellemes újrahasznosításáról van szó, hogy mindenki magától is kitalálja a végkifejletet és a karakterek fejlődési ívét az első fél óra után. Másrészt, annyira szűkös az elmondanivaló, hogy inkább meghagyjuk az érdeklődőknek: ők döntsék el, mennyire érzik komfortosnak magukat annak gondolatával, hogy nemsokára talán mi is ilyen mesterséges intelligenciával megáldott vasbábukat melengethetünk a keblünkön…

//Surjányi Dávid kritika//

Minden idők 10 legjobb robotos filmje