Mary Poppins Visszatér (2018) – Kritika

Az elmúlt időszakban a hollywood-i folytatások gyakrabban képviselték a felesleges pénzhajhászás iskolapéldáját, és minőségben sokszor megdöbbentettek, mennyire alulmúlták az elvárásokat. Szerencsére mostani filmünk üdítő kivételnek számít. Bátor lépés volt a Disneytől belevágni egy olyan örök klasszikus folytatásába mint az 1964-es Mary Poppins. Annyira más világot éltünk több, mint 50 évvel ezelőtt, hogy felvetül bennünk a kérdés: sikerülhet-e ugyanazt a bravúrt megismételni az Emily Blunt-féle verzióval – függetlenül attól, hogy filmünk hűen ragaszkodik stílusában, hangnemében az eredetihez –, mint amit véghezvitt az első részben a méltánytalanul alul értékelt színésznő, Julie Andrews. A válaszom: ha ugyanazt a sikert nem is, de méltó folytatást tett le az egérgyár az asztalra, amit mindig elő lehet venni a közelgő karácsonyi ünnepek alkalmával.

A Mary Poppins Visszatér igazi üzenete üdvözítő számomra, hisz a szeretet az egyik legcsodálatosabb, kézzel megfoghatatlan dolog a világon, ami nélkül nehezen tudnánk létezni. Pontosan tudták ezt az alkotók is, hisz a legjobbkor dobták a piacra Mary Poppins folytatását, aminek tartalmával, fantáziadús gyönyörű képi világával adják tudtunkra azt a fajta klasszikus üzenetet, ami elengedhetetlen a boldog élethez.

A mai rohanó világunkban, amikor szinte észre sem vesszük a másikban az értéket, a jóságot, szükség van egy olyan klasszikus vágású, musical alapokon nyugvó családi alkotásra is, mint jelen filmünk.

Igen, itt kérem 5-6 percenként valaki dalra fakad, amit tudni kell átélni, elfogadni, értékelni. Direktorunk Rob Marshall – műfaji ragaszkodásával az elődhöz – olyan különc filmmel jelentkezett, amit a mai fiatalabb generációnál – akik egy digitális világban cseperednek fel – nem is biztos hogy célt tud érni. Oly másféle ingerek érik a célcsoportot, hogy a Mary Poppins Visszatér című produkciót szerintem az angyallelkű kislányok tudják igazán nagyra értékelni. Ezzel azt fejezném ki, hogy sokszor olyan sziruposan édes a történet, hogy a nézése közben nincs szükség a kávénkba édesítőre, hisz a látottak befogadása közben mindent kicsit émelyítően geilnek érezhetünk…

Ha az érdemi részt nézzük akkor a történet  24 évvel a régi film után veszi fel a fonalat a gazdasági válságban lévő  Londonban. A megözvegyült Michael Banks (Ben Whishaw) egyedül neveli három gyermekét, nővére, Jane (Emily Mortimer), és a házvezetőnőjének (Julie Walters) segítségével. Sajnos a házrészlettel elmaradóban vannak a bank felé, ezért könnyen fedél nélkül maradhatnak, ha egy hét leforgása alatt nem egyenlítik ki a számlát.

Ekkor érkezik a segítség – egyenesen a felhők közül – Mary Poppins (Emily Blunt) személyében, és lesz a család dajkája, illetve segítője a bajban. A most is csodálatos, és a szó legszorosabb értelmében varázslatos dadus az utcai lámpagyújtogatóval egyetemben  igyekeznek a családot a bajból kihúzni. Az életük lassacskán megváltozik, mindeközben a körülöttük lévő világ kisebb-nagyobb örömeit és csodáit is megmutatják a lelkileg összetört és megviselt Bankséknek.

Rob Marshall rendező, aki a Chicago musicallal tette le névjegyét Hollywoodban, komolyan vette feladatát. Hűen ragaszkodott ahhoz az idejétmúlt megvalósításhoz, amit több mint fél évszázada képvisel Mary Poppins. Nem akart a mai igényeknek megfelelni. Nem csinálta meg a képregényeken harcedzett gyerekeknek Poppinst olyannak, amivel eladhatóbb termékké vált volna Emily Blunt. Vállalta azon igény kielégítésének szükségességét, ami dicséretesen a Disney elképzelése is volt. Olyan művet rakott le az asztalra, ami zeneileg, hangulatilag és tartalmilag tökéletesen próbál illeszkedni az elődhöz. Komoly rizikó ez a mai pénz, és sikerorientált világunkban.

Marshall szinte szándékosan másolja le az eredeti rész sajátságos animációs képi világát, amit most nem találtam bántónak, vagy zavarónak. E filmmel méltón fejezte ki tiszteletét a rendező a nagy múltú, klasszikus, 1964-es Mary Poppins előtt.

A tartalmas eredetihez  hasonlóan pontosan érzékeljük, milyen közel áll az új rész, miközben átélhetjük azt a rengeteg digitális frissességet, amivel nyomon tudjuk követni, mennyire sok szeretettel, odaadással, de a nosztalgiát nem feledve készülhetett a mostani rész.

Számomra egy külön színfolt, ha meglátom Emily Bluntot egy filmben, hisz annyira alázatos játékkal és kifinomult ízléssel váltogatja a szerepeit, amivel mindig meg tud lepni. Poppins kisasszonyt is olyan természetes bájjal ruházza fel, ami méltó utódja tud lenni a klasszikus főszereplő Julie Andrewsnek. Tökéletes választás volt a szerepe. A beugró színészek (Colin Firth, Dick Van Dyke, Angela Lansbury, Meryl Streep) újabb üde színt hoznak a tartalomba, amivel emelik a musical kellemes színvonalát.

Talán a legkisebb gyermekekre gondolva lett ennyire szájbarágósan elhúzva a szükségtelen 130 perces játékidő, de így tudjuk mi felnőttek is átadni magunkat a szeretetnek, ami a filmből annyira erősen sugárzik.

Persze ez a régimódi szentimentalizmus olykor széles mosolyt képes csalni az arcunkra, de a sok zenei betét – ami kétséges, hogy lesz olyan tartalmas, hogy a jövőben is felcsengjen fejünkben – feledteti a műfaj sajátosságait. Azt mondom Önnek kedves olvasó: a fülbemászó dallamvilág, a jól koreografált tánc, és a humorosabb és egyúttal könnyedebb hangnem garantálja egy meleg takaró, és egy bögre cukor nélküli kakaó mellett a tökéletes és könnyed szórakozást a család számára.

Hívjuk át a szülőket, a nagyszülőket, a szomszédot, a rokonságot és miután megnéztük Rob Marshall filmjét, tutira sokkal szebbnek látjuk az ünnepeket, és lelkünk oly megnyugvással és boldogsággal telítődik, amire sokszor szükségünk lenne. Jövő karácsonykor, bizton állíthatom, ott lesz a Mary Poppins Visszatér a megnézendő karácsonyi filmek listáján a Reszkessetek, betörők! mellett, ha nem csak nevetni szeretnénk, hanem mélyen átélni az emberi szeretet fontosságát.

//Kritika: Kovács Ferenc # Bruce//

Több, mint 25 évvel később így néznek ki a Reszkessetek, betörők! sztárjai