A belleville-i zsaru (Le Flic de Belleville, 2018) – Kritika

A belleville-i zsaru … már a film címének elolvasásakor is deja vu érzésem volt. Valahonnan ismerős ez a cím nekem. Majd nem sok gondolkodás után az érzéshez már egy nevet is tudtam párosítani: Axel Foley. Akinek még nem lenne egyértelmű, hogy mi keltette bennem ezt a különös érzést elárulom: gyerekkorom egyik kedvenc filmsorozata: A Beverly Hills-i zsaru. Kissé indokolatlannak éreztem, hogy miért is kell egy majdnem 25 éves filmet újra forgatni, de némi megnyugvást jelentett, hogy a filmet egy Arany Oroszlán-díjas, francia filmrendező dirigálta, akinek több tízéves szakmai tapasztalata van. Meg azért valljuk be, az utóbbi idők francia vígjátékai nem okoztak olyan nagy csalódást (lásd: Bazi nagy francia lagzik, Háziúr kiadó).

Ahogy mentem a filmre végig azon gondolkodtam, mi is ez a Belleville, hol is van, hogy ilyen fontos, hogy van onnan egy zsaru, akinek a történetét érdemes filmre vinni. Azonban szerencsére nem kellett sokat várnom, hogy megtudjam, hogy Belleville egy javarészt kínaiak által lakott terület, mégpedig nem Kínában, hanem a csodás Párizsban.

Az atmoszférát a film eleji utcabál nagyon jól megteremtette, majd az azt követő hajsza biztosított róla, hogy a film akcióban sem fog hiányt szenvedni.

Ugyanekkor világossá vált, hogy a főszerepre nem is találhattak volna alkalmasabb embert, mint Omar Sy. Tökéletesen hozta azt a stílust, amit Eddie Murphy is képviselt és mindezt ráadásképpen látszólag semmi megerőltetés nélkül tette. Ugyanitt azt is meg kell jegyezni, hogy azért nem is volt túl sok minden, amit el kellett volna játszania, hiszen a filmnek valószínűleg nem az volt a célja, hogy a drámai jelenetek tömkelege miatt látogassák a filmszínházakat a mozizni vágyók.

Ugyanez elmondható Garcia biztosúrról is, aki szerintem a karaktere fontosságához képest méltatlanul kevés szerepet és poént kapott. Ezzel ellentétben még kiemelném a rendőrkapitányt, aki annak ellenére, hogy igazából A belleville-i zsaru szempontjából teljesen jelentéktelen figura, mégis arányában több poént kapott, mint szegény Garcia.

És el is értünk, ahhoz a ponthoz, ami nekem a legjobban fájt a filmben: a forgatókönyv.

Hiszen adva volt egy nagyon jó alapkoncepció (ki ne szeretné az összeesküvés elméleteket?), adva voltak a megfelelően képzett színészek, adva volt egy jó rendező, még egy nagy nevű előd is, ahonnan egy-egy ötletet feltűnés nélkül el lehetett volna csenni, de mindezek ellenére a forgatókönyv és emiatt sok helyütt a film is nagyon zavaros, logikátlan és már-már unalmas lett.

Csak hogy spoiler nélkül említsek egy dolgot: A belleville-i zsaru történetének szempontjából semmi jelentősége nem volt a többszöri helyszínváltásnak. A filmhez nem adott hozzá semmit, de mivel a produkció hosszát nem akarták növelni, ezért nem volt megszerkesztve megfelelően az országváltások értelme sem. Ugyanez mondható el még számos jelentről is: folyik a történet, majd hirtelen éles váltással már egy teljesen más helyszínen, akár teljesen más szereplők között találjuk magunkat, ami sok esetben kifejezetten bosszantó volt.

Főleg amikor a naiv néző egy régóta esedékes poént várt volna a jelenet végére, de amit valójában kapott helyette az egy újabb jelenet lett, ami sok esetben pont ugyanígy poén nélkül ért véget.

Ugyanakkor A belleville-i zsaru film minden hibája ellenére egy kellemes kis atmoszférát hozott létre a rendőr-vígjátékok szerelmeseinek, és végeredményében egy egyszer megnézhető, filmtörténetet nem író kis sztorit tett le az asztalra, melyet kifejezetten ajánlok minden francia film iránt érdeklődő és Axel Foley rajongónak. Azonban ez nem a Beverly Hills-i zsaru 4 (az majd ha minden jól megy csak egy-két év múlva jön).

//Ernyey Dániel kritika//

4 Omary Sy film, amit mindenképpen látnod kell