Pizzarománc (Little Italy, 2018) – Kritika

Az utóbbi időben egyre több a feldolgozás a filmiparban is. Meglévő filmeket forgatnak újra, kicsit átírják, új szereplőkkel elkészítik a modern változatot. Ilyen volt az ősszel mozikba kerülő Csillag születik és hasonló úton ment keresztül a magyarul Pizzarománcként a filmszínházakban debütáló kanadai-amerikai alkotás is. 2005-ben ugyanezzel a magyar címmel (eredetileg Pizza My Heart) már láthattunk egy filmet, mely bizonyos értelemben hasonló történettel rendelkezik, mint a 2018-as, eredeti címén Little Italy (Pizzarománc) film.

A 102 perces romantikus vígjáték férfi főszereplője Hayden Christensen, akit főként a Csillagok háborújából ismerhettünk meg. A női főszerepben pedig Emma Robertset láthatjuk, akivel többek között az Idegpálya, Családi üzelmek stb. filmekben találkozhattunk. A film rendezője Donald Petrie. Az ő nevéhez igencsak híres alkotások fűződnek, mint például: A szomszéd nője mindig zöldebb, Hogyan veszítsünk el egy pasit 10 nap alatt, A csendestárs vagy a Richie Rich – Rosszcsont beforr.

És ha még nem lenne elég a nagy nevekből, olyan rég nem látott arcok tűnnek fel a filmvásznon ismét, és ezzel némi hitelt is adva egy olaszokról szóló filmnek (hisz elég vérszegény lenne egy olyan olasz mozi, amiben szinte nincs egy latin felmenőkkel rendelkező színész sem) mint a bűbájos boszorka, Alyssa Milano és Danny Aiello (Keresztapa 2.). De feltűnik a Bazi nagy görög lagziból megismert kanadai színésznő, Andrea Martin is. Ilyen nevek hallatán jó előjellel ülhetünk be a moziba, hogy ismét egy kellemes élménnyel gazdagodhatunk, ha megnézzük a Pizzarománc című filmet.

A film története egy igen lightos Rómeó és Júlia alapvonalat húzna meg két olasz család viszálykodása kapcsán, de hamar rájövünk, hogy a két családfőn kívül nyoma sincs ellenségeskedésnek a szereplők között. A kanadai Toronto Little Italy negyedében játszódik a film, ahol Leo (Hayden Christensen) és Nikki (Emma Roberts) együtt nőnek fel és a szüleik által közösen üzemeltett pizzériában szívják magukba az olasz konyhaművészet zamatos illatát. Mikor felnőnek, Nikki Londonba költözik, hogy szakácsnak tanulva megvalósítsa önmagát, de főnöke kérésének eleget téve haza kell utaznia két hétre. Így újra találkozik gyerekkori barátjával Leoval. Addigra a két családfő, barátból viszálykodó konkurensé válik, mely kissé megnehezíti a fiatalok egymásra találását, de az igazi szerelem, ahogy az lenni szokott, utat tőr magának.

A Pizzarománc egy kedves, vicces, romantikus vígjáték. Érezni benne a rendező, Petrie eddigi alkotásaiból megismert humoros párbeszédek erejét, melyek végig görgetik a filmet.

Jópofa karakterek vannak benne, melyek egyedül is megállják a helyüket, de együtt, bizonyos helyzetszituációkban erősítik a másik szereplő komikus vonásait. Ez az a fajta film, melytől nem kell világmegváltást várni, nem fog különösebben újat hozni a műfajba, de ahhoz pont elég, hogy kikapcsolja az embert arra a másfél órára.

Egyet viszont biztos ajánlani tudok a moziba látogatóknak. Jobb, ha előtte foglalnak egy asztalt egy közeli pizzériában vagy a film végére rendelnek egy XXL méretet a mozikijáróhoz, mert a sok finomabbnál finomabb olasz specialitás láttán, ami végig kíséri a filmet, biztos megkívánnak egy szeletet. Az ősszel ez lesz az a film, mely a romantikus vígjáték mivoltából adódóan főleg a nőknek szól, de nyugodtan beülhetnek megnézni velük a párjuk is, mert mindkét nem számára könnyed kikapcsolódást fog nyújtani.

//Dörgő Dániel kritika//

A filmtörténelem 10 legjobb olasz filmje