Napszállta (2018) – KRITIKA

Nemes László második filmjéről nehéz egyértelműen beszélni. Pedig nem volt talán film a magyar mozitörténetben, amit ennyire vártak volna. Az első nagy háború előtti légkört pásztázó alkotás mozaik és panoráma egyszerre. Utalásaiból felrémlenek a trauma okai és következményei. A reményteli XX. század romlása itt montázs a vásznon és inkább az ínyenceknek, mint a nagyközönségnek szól.

A fiatal és rokonszenves rendező első nagyfilmjének világot meghódító nagy sikere egy egész országot lázban tudott tartani. Joggal, hiszen a Saul fia közel sem csak formailag újszerű filmalkotás. Több és fontosabb annál. Pár hónap alatt nőtt jó értelemben vett nemzeti üggyé és máig szimbólum értékű mindazok számára, akik úgy akarják szeretni ezt az országot, hogy az a múltjával (s benne a bűneivel) igenis szembe tudjon nézni. Például úgy, hogy egy megrendítő műalkotás befogadásával fejet hajtson azon polgárai előtt, kiket a csak elszórt ellenállás dacára kiszolgáltattak – magának a Gonosznak.

Nemes László rendező és Erdély Mátyás operatőr, no meg az ő egész összeszokott csapatuk (a forgatókönyv, a díszlet, a jelmez és a hang területeinek felelősei) tehát nagyon is kiérdemelték a folytatást izgatottan váró  bizalmunkat. S hogy az előre aláírt biankó csekkel, ezzel a nagy össznépi várakozással ők végül mit kezdenek, az nem kis teher lehet –  érezni ezt a partvonalon kívülről is.

Így készült el a Napszállta. A látvány mindenesetre pazar. A századelős Budapest sokszorosan élőbb a retró képeslapnál. A történet viszont meglepően egyszerű. Egyidejűleg zavarba ejtően bonyolult. Vagy inkább félig, negyedig, nyolcadig elmesélt. És ez bizony feladja a leckét a néző „figyelőizmainak”, hiszen 144 percnyi hömpölygő filmidőről beszélünk. Az események követését nem a művészfilmek komótos elbeszélő módja, hanem az teszi nehézzé, hogy a dinamikus képsorok kifejtése rendre a levegőben marad.

Az egyes jelenetek közötti összefüggést inkább csak érezni, mint megérteni lehet. Így a mű valamiképp a szabadversekkel és az impresszionista festészettel mutat rokonságot.

Magányos ifjú hölgy érkezik az izgalmasan lüktető Budapestre és a gyökereit keresi. Előbb a Leiter kalapszalonban, ami a szüleié volt, majd csupa olyan helyeken, amit az őslakos székesfővárosiaknak is egzotikusnak tűnik. A város (ahogy a legelején kiírják „Bécs ifjú húga és riválisa”) éppen nem segíti a lány nyomozódását. Valami nagy és sötét rejtély morajlik folyton, a Leiter név hallatán az arcok komorak meg feszültek lesznek máris. Ám a végére se tudjuk meg miért. Látunk viszont fáklyás meneteket, tűzijátékot, rablógyilkosokat grófi házat feldúlni, bomlott elméjű főrendeket teljes glancban, ám mezítláb kártyázni és valamiféle titkos szertartásféle is felrémlik.

A kalapszalonba befogadott árvalányt egészen úgy fényképezik, mint Sault az első filmben. Arcát követi és tarkójára tapad a kamera, máskor az ő nézőpontjából látjuk az egymásba folyó képsorokat. Olyasféle felvillanásokat, mint a nagy világégés előtti légkört felidéző Ady versben (Emlékezés egy nyár-éjszakára). Valójában az egész filmben egy „különös nyár-éjszaka ” tanúi vagyunk. A nyomasztó forróságot külön hangsúlyozzák.

Sejtettük, hogy a „második film” megint egy hatalmas metafóra lesz. És tényleg: a Napszállta hatalmas háború előtti „fesztikörkép”.

Az egész borzalmas XX. század nyitánya, előhangja, fejléce – nevezzük bárhogy is. Ha egy történet 1913-ban játszódik, lehetetlen másra gondolni, ez afféle pavlovi reflex a kollektív tudatunkban.  Mert ami előtte volt, a boldog békeidők, az idilli színben játszó negyven év prosperitás, a sok találmány és tudományos siker csupa szépet és jót ígért az európaiaknak, a civilizáció és a haladás úgy tűnt átitatja e sártekét visszavonhatatlanul.

Az élet mifelénk is javult végre. Már lehetett szabadabban szólni, Istent nem csak állami jóváhagyással keresni. És már nem csak az elit, de tömegek is élvezhették az ipari életforma vívmányait.

Mindez oly erős térhálót feszített a közép-európai monarchialakó népek alá, hogy sokan végre bizakodva néztek a jövőbe.

Aztán jött a brutális kijózanodás: a mustárgáz halálszaga és a tábori kórház csontfűrész-zaja. A „nagy háború”, ahol a pompás Ady-sorok szerint: „Véres, szörnyű lakodalomba részegen indult a Gondolat”. Majd a vörös és fehér pogromok. És persze „csörtettek bátran a senkik”-majd ordas eszmék hordóira felkapaszkodva váltak a lelkek kormányosaivá. Amint ezt tudjuk mi jól, utókorból bölcselkedők. Érzékelni e vihar előtti pillanatot; nos azt nagyon lehet Nemes László ( a Jelest mostanában elhagyja) második nagyfilmjében. Még ha az egyes képsorok utalásait megérteni nem is sikerül. Persze rendben van, hogy az alkotó egy világsiker után szabad kezet kap. Az is (talán) hogy nem kell egy bizonyos szint után a közérthetőség igájába hajtania fejét, hisz letett már az asztalra, ami a filmtörténet históriájából örökre kihagyhatatlan.

De valamit azért elvesztett, ez valószínű. A szélesebb (és nem bamba) közönség teljes átélését, az alkotóval egy húron pendülés örömét.

Mert kitűnő az egyes részletek vizualitása, a díszletek, a jelmezek, a kép és a hang, ahogy utaltunk rá, mind világszínvonalú mestermunka. De a megértés, a „kerek egész” örömteli átélése a művész és a befogadója között…nos az  valamiképp meggyengült. A most is rokonszenves alkotó, ahogy valaki fogalmaz „elengedte a néző kezét”. Pedig az egyáltalán nem szájbarágásra és vaskos odamondogatásra vágyott.

A Napszállta csak egyszer tesz e téren kompromisszumot, az utolsó jelenetben, ami egyértelműen kimondja: az egész glamouros-monarchiás békekorszak, a polgári miliő, a divatos kalapokkal együtt a sáros-mocskos lövészárkokba hanyatlik menthetetlenül…

//Pálfy Gyula kritika//

10 magyar film, amit életed során legalább egyszer látnod kell