Csuklyások – BlacKkKlansman (2018) – KRITIKA

Az önmagáért beszélő, lebilincselő történet, az abszurd humor és a nagyszerű színészi játékok a mozitörténelem egyik oszlopos alkotásává tehették volna a Csukályok – BlacKkKlansman c. filmet. Kár, hogy belefullad az aktuálpolitikába…

Az afro-amerikaiak elnyomásáról szóló alkotásokból úgy tűnik, nem tud eleget ontani magából a hollywoodi cellulloidgyár. Rabszolgaságból szegregációba, csöbörből vödörbe – jól ismerjük a fekete társadalom polgári és politikai jogokért folytatott elkeseredett küzdelmét. A terhelt amerikai lelkiismeret nem is engedné nekünk elfeledni, és jól van ez így: a múlt szörnyűségeit sosem feledhetjük! Némi fenntartással, de a hihetetlen alapkoncepció miatt izgatottan ültünk be a Csuklyásokra.

Bíztunk abban, hogy az igaz történeten alapuló, mégis fantáziába illő sztori újabb betekintést ad az amerikai feketék küzdelmeibe.

Az alkotók sora alapot ad a bizakodásnak: a Malcolm X-et és a Szemet szemért filmeket jegyző Spike Lee rendezte, a producerek között pedig a tavaly Oscart nyert (Tűnj el!) Jordan Peele is feltűnik. A forgatókönyvet Ron Stallworth (a főszereplő) saját memoárjából gyúrták.

Különösen a Csuklyások – BlacKkKlansman első felében működik jól a gépezet. A dráma és a szórakoztatás jogos és kívánatos egyvelegét kapjuk: nevetünk és borzadunk. Kiindulási pontunk Colorado Springs, ahol a főszereplőt, Stallworth-t (John David Washington) éppen a város első fekete rendőrtisztjének nevezik ki. A feketék elleni rasszizmus napi szinten nyilvánul meg a hatóságnál is. Javában dúl a fekete polgárjogi küzdelem, aminek helyi rendezvényén a „black power” apostola, Kwame Ture tart fűtött, harcias beszédet a fekete öntudatról, és a megbecsülésért folytatott küzdelemről. A főszereplő és a főszervező diáklány között hamar viszony alakul ki, ami persze további drámáknak ad alapot – nem gagyi; egyben van a munka.

A történet gerincét az a nem hétköznapi akció adja, ami azóta bevonult a történelembe: Stallworth telefonhívások segítségével, illetve zsidó rendőrtársa közreműködésével beépül a rettegett, ám ekkorra már fantomszervezetként működő Ku Klux Klánba.

A fehércsuklyások többsége hamar elhiszi a kacsát: telefonon Stallworth-szel kommunikálnak (acsarkodnak mindenkire, aki nem fehér, és persze a zsidókra), élőben pedig tiszttársa játsza el, hogy ő Stallworth. Tombol az abszurd humor. A szerepjáték pedig bravúrosan működik; olyannyira, hogy szinte nehéz elhinni: igaz történetről van szó.

A pozitív karakterek, ha nem is mélyek, de jobbára árnyaltak; a különböző afro-amerikai (vagyis a Ture és persze Malcolm X által képviselt fekete messianizmussal nyakon öntött radikálisabb, illetve a kompromisszumkészebb, politikai küzdelemre hangsúlyt tevő, mondhatni Martin Luther King-féle) álláspontok izgalmas párbeszédeket szülnek, mintha csak a saját magunkon belül dúló vita folyna át a képernyőre. Érdekes jellemfejlődési ívet mutat a zsidó rendőr karaktere (Adam Driver) is, aki a közönyös, félcinikus, „tudjuk le a melót” típusú alakból hála Istennek nem szabadságharcos lesz, hisz az klisé lenne.

A Csuklyások – BlacKkKlansman egyik legerősebb jelenete viszont az, amikor a főszereplőnek bevallja: egészen addig bele sem gondolt, mit jelent zsidónak lenni, de most, hogy ekkora gyűlölettel néz szembe pusztán azért ami, egyre jobban foglalkoztatja az identitása.

Ezzel ellentétben a negatív karakterek meglepően sekélyesek és szájbarágósan ostobák – talán azért nem bosszant fel, mert a valóságnak sokszor megfelel, bár a leggonoszabb ideológiákat azért nem kőbunkók generálták. Az alkotók a nevetségessé tétel eszközével ostromolják a bigott rasszizmus rút bástyáit. Semmi nem marad ki Spike Lee szokásos instrumentumaiból: elnyomott feketék, nyílt és őszinte politikai telítettség, erős női karakterek, technikailag pedig bátor és kontrasztos színhasználat a képeken, tracking (dolly) vágások, karakteres zene.

Ahogy a KKK hírhedt, fehér szupremáciát hirdető, megveszekedetten antiszemita vezére, David Duke Colorado Springs-i látogatását tervezi, a városban tetőfokára hág a feszültség, főleg, hogy a Klán helyi osztaga terrortámadásra készül. Duke színre lépésével a film egyre inkább politikai vonalat vesz föl; az addig hatásos gondolatébresztés pedig mindinkább dogmatikus elvsulykolásba fordul. A pozitív szereplők közötti egyik párbeszédben például rettegve merengenek el azon, milyen lenne, ha ilyen Duke-féle fehérfétises alak kerülne az amerikai elnöki székbe – nem is túl hallgatólagosan utalva arra, hogy Trump elnökségével a rémálom tulajdonképpen beteljesedett. Már majdhogynem ránk kacsintanak a szereplők csintalan demokrata bajtársiassággal.

Ahogy a valóságban is, úgy a filmben is, a KKK keresztény színezetű szektaként van beállítva. Fals bibliai hivatkozásokkal támasztják alá sötét ideológiarendszerüket, és isteni hivatkozással legitimálják rémtetteiket.

A Csuklyások – BlacKkKlansman alapján a fundamentális kereszténység ebben ki is merült, ami rendkívül téves imidzset közvetít a Biblia-alapú kereszténységről. Így ez a film is a liberális általánosítás súlyos hibájába esik: korábbi, szektariánus túlkapásokat (akár súlyos rémtetteket) egy teljes világnézet, a konzervatív kereszténység delegitimálására használja föl.

Ezzel a film a bombasztikusság oltárán áldozza föl az objektivitást és egyúttal az erkölcsi tisztánlátást. Mintha elfeledték volna, hogy Martin Luther King maga is keresztény hitelvek mentén hirdette meg szabadságharcát és deklarálta híres Álmát. (Arról már nem is beszélve, hogy a főszereplőt alakító színész a keresztény hitét nyíltan vállaló Denzel Washington fia.)

Onnantól, hogy konkrétan a neonáci, holokauszttagadó és rasszista Duke szájába adják a „Make America Great Again” és az „America First” szlogeneket, az alkotók saját bigott világnézetüket erőszakolják bele egy rendkívül fontos és érzékeny történelmi kontextusba. A korok és a szereplők harcainak ideológiai összemosása veszélyes játék; azt kockáztatják vele, hogy a film dogmatikussá válik.

Hangsúlyozom: nem a politikai üzenetek átadásával, inkább a közlésmóddal van súlyos gond. Reméltük, hogy a rendező ennyinél megáll.

A cselekmény crescendóját nem tárjuk az olvasók elé, azonban nem tudunk némán elmenni a Csuklyások – BlacKkKlansman zárójelenetei mellett, ami a Charlottesville-i tüntetések képsorait eleveníti meg. A legvégére jut a legnagyobb hiba. Ugyanis a tavalyi virginai eseménysorozat (annak résztvevői és céljai) sokkal összetettebbnek mondható annál, minthogy színtiszta párhuzamot vonjunk a korábbi rasszista atrocitásokkal. Természetesen a gázolásos merénylőre, a náci zászlókat lengető csőcselékre nincs és nem is kell mentség – de ezt a bélyeget Trump beszédeiből kiragadott részletekkel gyakorlatilag a teljes republikánus oldalra kiterjeszteni megdöbbentő csúsztatás, a művészi eszközökkel való súlyos visszaélés! Trump és Duke nevének összemosását már a választási kampány során is megkísérelték, és persze a filmipar is felzárkózott.

Senki épelméjű nem tagadja a múlt visszaéléseit, gaztetteit, mészárlásait, és a filmben jogosan vád alá helyezett Birth of a Nation c. némafilm hírhedt ferdítéseit, ahogy ezt a republikánus, Trump-szavazó Amerika jelentős része sem! Miért büntetjük és szégyenítjük meg őket egy amúgy rendkívül fontos politikai üzenet átadása érdekében?

A hatásvadászatba nem fér bele a tények torzítása, de a poszt-obamai demagógiába igen! A filmművészet viszont nem dogmatikus üzenetátadásra adatott, kérem szépen, hanem gondolatébresztésre.

Arra, hogy a cselekmény nyújtotta katarzis (megtisztulás) a lelket, az elmét jobb irányba terelje, és mi magunk levonjuk a szükséges konzekvenciákat. Kár, hogy ezúttal egy Black Lives Matter vagy Antifa propagandafilmbe illő mesterséges analógia agyonvágja mindezt. Ha megvetjük a bigott, rasszista ideológia agymosását, akkor kérlek, Spike Lee, te is hagyj önállóan gondolkodni! Nyilván sokat kívánok; Hollywood mindenesetre biztos szép Oscaresővel (legalábbis jelölésekkel) jutalmazza majd azt az ideológiát, miszerint minden gyűlölet, aki velük nem ért egyet…

//Surjányi Dávid kritika//

A Ku Klux Klan volt vezére nem örül Spike Lee filmjének