Peppermint: A bosszú angyala (2018) – Kritika

A Borsmenta /Peppermint/ a film végére egy unalomig ismert és kellemetlenül rossz szájízt hagy maga után. Ha azt mondod, hogy az év elején bemutatott Bruce Willis-féle Bosszúvágy sem volt egy kiugró remekmű, – de egynek elmegy- , akkor a Peppermint sajnos nem a Te filmed. Úgy vélem, hogy Jennifer Garner-ből sem lesz mától foglalkoztatott női akciósztár, nincs meg az a fajta kisugárzása, egyedisége, ami Liam Neesont és az Elrabolva filmeket a maga keretei közt a sikerekbe repítette. Garner kisasszonyban ez a faktor nincs jelen, pedig nem életidegen tőle ez a szerep, gyakran játszott hasonló tematikájú filmekben, sorozatban is (pl. Alias, Elektra).

Riley North /Jennifer Garner/ boldog, kiegyensúlyozott, és egyszerű életet él férjével Chris-el /Jeff Hepner/. Tíz éves lánygyermeküket szeretetben, és boldogságban nevelik. Mint minden átlagos család dolgoznak, terveznek, próbálnak anyagilag 5-ről-6-ra jutni. Jeff, a barátja nem túl legális munkaajánlását- ami igen komoly anyagi haszonnal kecsegtet – a további lelki és családi összhang megóvása érdekében visszautasítja. Ezzel kivívja a mexikói kokainbáró és kartellfőnök Diego Garcia példamutató intézkedését, amely a család likviditásáról szól. A vidámparknál, fagyival a kezükben, egy idilli család élete hullik abban a szörnyű pillanatban darabokra, és válik a múlté, amikor megtörténik a brutális fegyveres mészárlás, amelyet szerencsésen Riley túlél.

A kómából felébredve is képes a három támadót tökéletesen azonosítani, de a korrupt bíróság- az ügyészség hathatós közreműködésével ,- nem talál elég bizonyítékot a vád indítványozására. Mivel Riley érthető módon ezen bepöccen, a bíróságról elszállítva képes lesz arra a merész lépésre, hogy megszökjön, és új életet kezdjen… Néhány évig nem hall róla senki sem, más országokban tűnik fel, és titokban igazi gyilkológéppé edzi magát az átlaganyu. Talán már el is felejtették az ügyét, amikor december 21-én, a gyilkosság 5. évfordulójának napján a tett helyszínén, a vidámpark óriáskerekén ,-mint a denevérek fejjel lefelé lógva- elégtételt vesz, és a tetteseket a másvilágra küldi.

Hogy hogyan képes az angyalkánk , a 3 meglett közel 1 mázsás, rosszarcú mexikóiakat oda fellógatni, nem tudjuk, a film nem tér ki rá. Talán nem véletlenül… Ezután következik a drága bíró úr, aki futni engedte a mocskokat, -és így tovább – addig amíg bárki is köthető családjának haláláért. Harcosunknak viszont nem csupán Diegoval, és embereivel, hanem a korrupt rendőrökkel, és az FBI-jal is meg kell a maga harcát vívnia, illetve olyan trükköket véghezvinni ami megmutatja milyen profin tudja a maga igazát beteljesíteni.

Mostanában divat lett fegyvert adni elfeledett, vagy kiöregedett (volt) akciósztárok kezébe, mert a kemény naturalista stílus újra fénykorát éli.

Beszéltünk az ebben a stílusban etalonnak számító, és az utóbbi tíz évben ebben brillírozó Liam Neesonról. Ott van Denzel “papa” a Védelmezőben, Keanu Reeves a John Wickben, vagy ha a rendező ( Pierre Morel ) korábbi munkáját a Gunman-t nézzük, Sean Penn is emlékezetesebb szerepet kapott mint a volt Alias “hősnő”. A középszerűséget érezhetjük a Peppermint szinte minden porcikájában, és ezt aa nézők is megérzik, – és a film máris megbicsaklott. Pedig a recept már oly sokszor bejött, gondolták ezt a fejesek akkor is, mikor a 25 millió dolláros gyártási költségre rábólintottak.

Szinte értelmetlenül szembeköpi magát a story. A film eleji -anyukák közti -apró incidens után megtudhatjuk hogy Riley arra neveli kislányát hogy az erőszakot nem lehet csak erőszakkal megoldani , hiszen akkor semmiben nem különbözünk attól akit megvetünk, vagy különbözünk. (Milyen szép gondolat, és természetesen dicséretes!) Ezen a ponton még minden szép és jó, majd aztán a főszereplőnk , a családja elvesztése után, más megoldást nem látva bosszúból kinyírja az összes olyan embert aki kapcsolatban volt az ügyével. Logikátlan. Értem én, hogy a film vezérfonala a bosszú, de ne legyünk oktató, álszentek. A kettő együtt nem megy.

Az persze már természetes sablon hogy a csúnya, gonosz bácsik sem a szimpla fehér néphez tartoznak, nem amerikaiak, azok csakis fulltetkós mexikói kokainisták lehetnek.

Diego Garcia a film elején még bíztató főgonosz szerepében tündöklött, aztán úgy éreztem egy lejtmenet megy végbe szerepében, egyre hiteltelenebbé vált. A záró képsorokra már a keményen eljátszott kisugárzása is inkább nevetséges volt mint hatásos. További zavaró hiba, hogy olyan könnyedén elsiklik azon bemutatás mellett a cselekmény, hogy az 5 év eltelte alatt, milyen módon, milyen szenvedés, és küszködés árán érte el amazonunk teljesítőképessége csúcsát. Hogyan vált gyilkológéppé?

Valahogy erről semmit nem tudtunk meg, csak azt hogy hopp … Ő lett az új Rambóné. Ha nem vesszük túl komolyan Peppermint-et akkor kitűnően szórakozhatunk rajta. A legnagyobb baj mégis az, hogy a műfaja túl komoly hangvételű szeretne lenni, és a régen szebb napokat látott direktorunk is annak szánta. Rizikós R besorolást adni egy filmnek, hiszen komoly nézőszámot veszthet a mű, jelen esetben ez inkább dicséret, hogy be merte vállalni a stúdió ezt a fajta kockázatot.

Ha működik is a filmbéli durva, és brutálisra vett akciójelenet, csak ritkán és csak bizonyos helyenként (pl. leszámolás a kartellfőnök rezidenciájánál) éreztem a filmben, hogy működik…

Nem akarom elítélni a filmet, de oly sok kiszámítható, és minden eredetiséget nélkülöző, szinte unásig ismert képi megoldásokból tevődik össze a Bosszú angyala a maga stílustalanságával, hogy az már szinte fájt. Például a forgatókönyv: kicsit többet is foglalkozhatott volna vele Tisztelt Chad St. John, mert még az abszolút felejthető Támadás a Fehér Ház ellen 2.- London Ostroma c. remekműbe :))), is több időt feccölhetett, mint a Peppermint-be. Ha csak annyi időt töltünk a történet megírásával, mint amennyit a postán sorbanállás közben várakozunk, akkor bizony ilyen lesz az eredmény.

//Kovács Ferenc # dájhárd//

15 korhatáros akciófilm, amit egyszer az életben látnia kell