Szexfüggőségébe bukott bele az animációs filmek királya

Szexfüggőségébe bukott bele az animációs filmek királya

A női alkalmazottak csak „Lasseter mozdulat“-nak nevezték el azt a technikát, amellyel igyekeztek megakadályozni, hogy a Pixar-alapító John Lasseter keze „elkalandozzon” a testükön egy-egy meetingen. A zseniális animátor ontotta a sikeres gyerekfilmeket, miközben durván gyötörte kolléganőit, írja a hetek.hu.

Húszmilliárd dollár – ennyi pénzt hozott a Disney és a Pixar kasszájába John Lasseter, az animációs filmek „királya”, aki olyan abszolút kasszasikerekben működött közre rendezőként vagy producerként, mint a Toy Story-széria, a Verdák, a Némó, a Hihetetlen család, az Agymanók, a Szörny Rt., a Wall-E, az Egy bogár élete vagy a Jégvarázs. Míg azonban a közönség és a befektetők imádták a filmjeit, a hawaii inges, örök gyereknek tartott művész a háttérben két évtizeden át ivott, és a beosztottjai szoknyája alá nyúlt. Bár egykori főnökei, Steve Jobs és Bob Igner tudták, hogy a milliárdos rajzfilmkaraktereket megálmodó zseni komoly morális problémáktól szenved, a gyerekek és szülők millióit lenyűgöző Pixar-shownak folytatódnia kellett, és ha nem buktatja meg a tavaly kirobbant MeToo botrány messzeható hulláma, talán még a jövő tavasszal érkező Toy Story 4 is az ő impozáns dicsőséglistáját gyarapította volna.

Géniusz a trónon

„Walt Disney óta senki nem gyakorolt nagyobb hatást az animációs filmek világára, mint John Lasseter” – kommentálta Tom Sito veterán animátor a mesefilmrendező szomorú csillaghullását, aki szerinte egymaga fedezte fel a számítógépes animációban rejlő lehetőségeket, amikor 1995-ben megalkotta Woody seriff digitális világát, amelyben a filmtörténelemben elsőként nem emberi kezek, hanem grafikus processzorok készítették el a képkockákat. Bár a Disney fejesei havonta jöttek, hogy elkaszálják a projektet, Lasseter végül nemcsak egy négyszázmillió dolláros kasszasikert, hanem új médiumot is alkotott, ahol sorra hozta ki a jobbnál jobb gyerekfilmeket: Szökken és a hangyák, a rémisztőiparban dolgozó Sullivan, az elveszett fiát kereső bohóchal és a 66-os úton bolyongó Villám McQueen rövid idő alatt tízmilliárd dolláros értékre pumpálta fel a Pixar értékét, amiből a sztárrendező is busásan részesedett.

„Ahogy jött a pénz és a siker, Lasseter drasztikusan megváltozott” – nyilatkozta egy neve elhallgatását kérő kollégája a The Hollywood Reporter magazinnak.

„John király”, ahogy a belső körökben nevezték, hamar kibírhatatlanná vált. „Jobs volt egyedül, aki hatni tudott rá” – jegyezte meg a Pixar egyik vezető részvényese, aki közvetlenül látta az animátormogul sötét arcát. „A munkatársai felé irigy volt, és kegyetlenül kritikus, különösen, ha azok tehetségesnek bizonyultak. A félelem atmoszférája vette körül.” – mondta. Más bennfentes források szerint az örökké mosolygó, pocakos úriember képét pusztán a vállalat építette föl, az igazi Lasseter egy rögeszmésen féltékeny főnök volt, aki annak ellenére volt kegyetlen, hogy érdemei miatt minden kollégája tisztelte, sőt legtöbben egyenesen a Pixar édesapjaként tekintettek rá.

„Ő volt az egyedüli, csalhatatlan géniusz”

– írta egy közeli munkatársa, amiből meg egyenesen következett, hogy mindenki mást igyekezett a trónja alá kényszeríteni. Ebbéli hajlamában mások szerint sokszor már egészen skizofrén módon viszonyult a beosztottaihoz: „Lehet, hogy egyik nap még bent voltál a köreiben, de másnap – ha valami olyat tettél, ami neki nem tetszett – akkor rögtön ellened fordult, hogy eltiporjon”. Nem véletlen, hogy nagy iramban hullottak körülötte az emberek és a Hihetetlen család digitális forgatásakor már Jobsnak kellett Lasseter feje fölött átnyúlva behoznia Brad Bird rendezőt, mert arroganciája miatt a film gyártása a csőd szélére került.

A perverz csodagyerek

Persze, mindez nem lenne több egy szokványos „rossz főnök” sztorinál, ha Lasseter gyerekfilmrendező és ötgyerekes apuka létére nem süllyedt volna odáig, hogy kényszeres vágyait a Pixar női alkalmazottain vezesse le. Körükben már 15 éve közismert volt egy fogalom:

„a Lasseter mozdulat”, amit arra találtak ki a kolléganők, hogy hatékonyan akadályozzák meg, hogy a főnök keze „elkalandozzon”.

„Ez egy speciális védekező pozíció volt: amikor John a kezét rátette a hölgy térdére, az előrehajolt, és kezével védte a combját a fogdosással szemben.” Szintén közszájon forgott, hogy senki ne viseljen szoknyát, ha a főnök közelébe kerül, mert akkor már végképp nem fog tudni uralkodni magán. Önmérsékletén az sem segített, hogy felettébb szerette az italt, így a Disney felsőbb vezetése folyamatosan azon aggódott, hogy mikor dől le a kedves, mackós imidzs, és kerül nyilvánosságra a perverz igazság.

A kedvenc művésze fölött őrködő Jobs mellett még egy pixaros szövegíró, Joe Ranft volt képes arra, hogy lehűtse a kis „gombóc” étvágyát. „Igazi gentleman volt, a jelenlétében mindig uralkodott magán. Úgy tudott neki beszólni, ahogy senki más.”

– emlékeztek vissza nosztalgiával a kollégák a tehetséges fiatal íróra, akinek kulcsszerepe volt abban, hogy a szövegeken keresztül szerethetővé és vonzóvá varázsolja a Pixar karaktereit. 2005 augusztusában azonban, miközben Ranft egy kis „spirituális feltöltődésre” elvonult a kaliforniai hegyekbe, terepjárójával megcsúszott a szűk szerpentinen, és negyven métert zuhant a szakadékba. „John elvesztette a horgonyát” – emlékeztek vissza a The Hollywood Reporter forrásai a végzetes napra. A rákbetegéggel küzdő Jobs is egyre kevesebbet tudott figyelni rá, ezért Lasseter egyre inkább „elszabadult”. A ballonokkal reptetett ház, a Fel bemutató partiján például annyira leitta magát, hogy a vendégek és a felesége előtt kikezdett egy marketingessel, az eset eltussolása pedig annyira nehéz volt, hogy az igazgatóság megszabta neki, hogy a jövőben csak könnyű sört fogyaszthat a céges partikon.

A Pixarnál dolgozó egyik animátor szerint azonban hosszú időn át „mindent megbocsátottak neki”. Azt hitték, csupán egy örök gyerek, aki pont azért tud zseniális karaktereket alkotni, mert sosem nőtt fel igazán. A Disney mélyen hitt a géniuszában, ezért inkább a „fogd be a szád” taktikáját alkalmazták, ami Cassandra Smolcic grafikus személyes tapasztalata szerint az egész vállalatot megfertőzte. „Amikor a Pixarhoz kerültem, azt hittem álmaim munkáját találtam meg” – írta meg nyílt levelében, amit akkor fogalmazott, amikor a Disney még a nyilvánvaló tények ellenére sem volt hajlandó elengedni Lasseter kezét.

„Amikor a Verdák 2-t készítettük, a felettesem szólt, hogy ne vegyek részt a heti megbeszéléseken, mert John nehezen kontrollálja magát, ha szép nőket lát maga körül”

– írta Cassandra, akit munkafelvétele után két héttel a főnök már letámadott a céges konyhán. A folyamatos szexbeszéd és a munkatársak előtti szemérmetlen molesztálási kísérletek miatt a férfi dolgozók sorban vették át a „Lasseter őrületet” és a zaklatásos esetek az egész Pixaron belül elterjedtek. „A megbeszéléseken állandó offtopic témává lett, hogy ki milyen kategóriájú csaj, és a női dolgozók hamar egy nem hivatalos ranglistára kerültek.” A készülő filmeket pedig különböző „típusú” nőkhöz hasonlították, és az alkotói folyamatban részt vevő hölgy kollégák előtt arról beszélgettek milyen lenne szexelni egy Verdákkal vagy egy Toy Story-val.

A bukást végül a két és fél milliárd dollárt termelő Játékháború negyedik része hozta el, aminek forgatókönyvíróját, Rashida Jonest Lasseter hamar rátette a célpontok listájára.

A „kéretlen ölelések, csókolgatási kísérletek és beszólások” után az író, kollégájával, Will McCormack-kel együtt lelépett a Pixartól azzal az indokkal, hogy áthidalhatatlan „filozófiai és kreatív” nézeteltéréseik támadtak a rendezővel. A sajtóban viszont már robbant a bomba, így a Disney hathónapos szabadságra küldte Lassetert, azzal a céllal, hogy így megmentse a kényszernyugdíjazástól. 2018-ban azonban a két évtizede rejtegetett csontvázak sorra borultak ki a szekrényből, így végül Bob Igner a parkolópályáról is elküldte a vállalat „félrelépett” csodagyerekét. A bocsánatkérés végül ennyiben merült ki: „Elnézést kérek mindenkitől, aki egy kéretlen ölelés miatt megalázva és kényelmetlenül érezte magát.”

A közönséget rabul ejtő filmek mögötti alkotóműhely belső válsága azonban nem oldódott meg a fej lecserélésével. A Disney ugyanis futószalagon hajtja a termelést, ami folyamatos fluktuációt okoz a cégen belül. Egy közelmúltban lelépett grafikus dizájner, Louis Clichy szerint az animátorok jelentős része nap mint nap ugyanazokat a monoton feladatokat hajtja végre és gyakran az orvosi ügyeleten végzik:

„Napi tíz órában ugyanaz a mozdulat, ugyanaz a művelet, míg végül íngyulladást nem kapsz. Amikor láttam, hogy kollégáim is szenvednek körülöttem, azt mondtam elég volt!”

A Pixar-filmek mögötti ipari munka dandárját végző animátorokat ráadásul a Disney tudatosan alacsony béren tartja, így a frusztráció az évek során egyre halmozódott a dolgozókban. A vállalaton belüli szexizmust és molesztálási hullámot kiszivárogtató női alkalmazottak szerint azzal, hogy a vezetés szabad utat adott Lasseternek, a munkahelyi feszültséglevezetés tárgyává tette őket, hogy a mozivásznon a show tovább folytatódhasson. Bár Bob Igner ígéretet tett arra, hogy a jövőben a Pixar-Disney páros garantálni fogja minden munkavállalója méltóságát, jogos kérdés, hogy vajon mennyi idő alatt tisztítható meg egy vállalat, ami 20 éven át a fejétől bűzlött. Egy biztos: a jövőre érkező Toy Story 4-nek minimum egymilliárd dollárt kell termelnie, így a piszkos tények újra a fedél alá kerülnek, és csak remélhetjük, hogy a Disney a háttérben nem csupán eltussolni, hanem majd tisztulni is szeretne.

//Morvay Bátor írása//

Itt a zseniális bizonyíték, hogy minden Pixar-film között van kapcsolat

(Forrás: hetek.hu)

Article Tags: featured · John Lasseter · Pixar · Rashida Jones · Steve Jobs · Szexfüggőség