Egy kis szívesség – Kritika

Az Egy kis szívesség című film nézése közben jöttem rá, milyen jól meg lettem vezetve, hiszen egy kellemes, és fordulatos krimi helyett, csupán a prűd konyhatündér, és a magabiztos díva cserfes összeismerkedése, majd egymás átejtése, megvezetése volt a film mozgatóereje. Régen szegezett a moziszékbe egy jó kis thriller. Talán a Holtodiglan volt utoljára ilyen mestermű, ahol olyan képi megoldásokban, rendezésben részesültünk, hogy tátva maradt a szánk. Tavaly hasonló műfajban – domestic noir – próbálkozott a Lány a vonaton c. alkotás, ami szintén nem sikerült feledhetetlenre, a maga középszerűségével, de az Egy kis szívesség még ezt a szintet sem volt képes túlszárnyalni.

Történetünkben a vlogger anyuka Stephanie (Anna Kendrick) megismerkedik a karizmatikus, és laza Emily-vel (Blake Lively), és ahogy az lenni szokott az anyukák közt, egy hétköznapi szívességgel kezdődik a kapcsolatuk. A szépséges Emily szívességként, megkéri Stephanie-t, hogy hozza el a kisfiát tanítás után a suliból, amire persze Ő boldogan igent mondd, hisz megnyerő stílusával – az előző napokban – egyből levette a lábáról a szürke életét élő anyukát. Emilynek irigylésre méltó élete van, szakmájában sikeres, szép karriert futott be, tökéletes anya…stb

Stephanie özvegyasszony, aki gyermeke tökéletes nevelésében, és főzőtudománya videós megosztásában éli ki mindennapjait. Stephanie persze elhiszi hogy új barátnőre tett szert, és letaglózza az a tudat, hogy Emily egyik napról a másikra eltűnik, minden jel nélkül magára hagyja férjét, és kisfiát. Érzi, hogy valami rossz dolog történhetett, és Ő maga veszi kézbe a nyomozás menetét, miközben összejön a gyászoló, jóképű, de zavart férjjel.

A nyugtalanság folyamatosan ott lapul benne, vajon Emily férje (Henry Golding) őszinte -e vele a felesége eltűnésével kapcsolatban, továbbá mennyire ismerte meg Emily-t ezalatt a pár nap alatt. Stephanie lassan kezdi belátni, semmi sem olyan egyszerű, mint amilyennek látszik. Emögött a kis szívesség mögött több van mint hitte…

Darcey Bell tavaly publikált azonos címre keresztelt thrillerének adaptációs jogaira hamar lecsapott a 20th Century Fox. Talán abban látták a könyv sikerét, hogy mostanság ez a műfaj eléggé kezd felkapottá válni.

Az Egy kis szívesség műfaja (domestic noir) eléggé egyedi és ritka, ugyanis jellegzetessége, hogy a story egy békés kisvárosi otthonban – szobában -munkahelyen játszódik, és az eseményt a film a női főszereplő látóköréből, szemszögéből követhetjük nyomon. Egy szinten túl pedig rájövünk, hogy az a helyszín amit megismertünk nem is olyan idilli, mint ahogy arra számítani lehetett. Az erőszak a bűn, csak később körvonalazódik, és a sötét titkokra, csak a produkció végén derül fény.

Istenem, de szép is lett volna, ha a rendező Paul Feig (Női szervek, Szellemirtók, Koszorúslányok), ezt a pár sort komolyan veszi, és a sok vígjáték után egy igényes thrillert rak le az asztalra. Nem tudtam azonosulni szereplőink sorsával, beleélni magam abba a szörnyű helyzetbe amibe Stephanie került. Anna Kendick színészkedése, pontosabban az évek óta tartó minimalista arckifejezési formája, amivel szinte minden filmjében próbálja elbűvölni a nézőt, kevésnek bizonyult ebben az alkotásban.

Annyira szegényes és kicsiny az arcjátéka, mint Balatonszeletben a hullámverés.

Blake Lively (Emily) jelenléte a filmben viszont üdvözítő volt, és emlékezetes. Az a fajta öntudatos, szégyentelen, és szabados stílus amit képviselt, figyelemfelkeltőre sikeredett. Jelen szerepében kiélhette magát, nem úgy mint két évvel ezelőtt a kicsit laposra sikeredett A zátony-ban.

Meglepő, és jól adagolt volt a szabadszájú szinkronhang, amivel oly ritkán futunk bele mostanság, átütő, és kirívó volt helyenként a szóhasználat. Apró észrevétel még ami feltűnt: Nem sikerült rájönnöm, hogy a könnyed francia popslágerekre miért volt szükség betétdalként, mindenesetre sikeresen, és feleslegesen kizökkentett.

Nálam nem talált be az a filmvégi könnyed, viccesre vett stílus, ami megváltoztatta az amúgy sem erős történetvezetést. Arra lettem figyelmes, hogy már kevésbé érdekel, mi fog történni a szereplőink sorsával.

Kiszámíthatóvá vált a filmvégi csattanónak nevezett lezárás, nem volt meglepetés, amitől emlékezetes lett volna ez a kis szívesség…

Paul Feig szeretheti a nőközpontú témájú filmeket. A könnyedebb – vígjátéki – stílust megtartva továbbra is nagyobb sikereket érhet el, mint a misztikus-krimi-thriller vonalon. Otthonosabban mozog azon a terepen azzal, ha mosolyt kell csalni az arcunkra, mert eddig úgy tűnik az az Ő területe, nem pedig a rejtélyek, és krimi világa.

Alfred Hitchcock volt ezen műfajok – dráma-vígjáték-thriller – keverésének igazán a mestere. Nagyon óvatosan, és okosan tudta adagolni a különféle műfaji elemeket, hogy ténylegesen a frászt kapd, és akkor valóban egy szerethető, izgalmas, fordulatokban gazdag, de szórakoztató alkotás születik.

…na de az egy másik film…

//Kovács Ferenc # dájhárd//

18 thriller, amit mindenképpen látnod kell