Fák jú, Tanár úr! 3. – Kritika

Neveletlen, butácska tinik, akik a tanulásban nem, de a csínytevésekben annál inkább jeleskednek. Akiket nem érdekel az irodalom, csak egyvalami: minél inkább megkeseríteni a pedagógusok munkáját. Ők azok, akik számára a töri, egyet jelent: borsot törni a tanáruk orra alá. Az 1980-as Éretlenek óta bebizonyosodott: ilyen recepttel jó vígjátékot lehet csinálni.

Ez az alap pedig, azóta is töretlenül sikeres. Miért? Mert mindenki volt diák, mindenki szerette megviccelni a tanárát, de tanulni már persze kevésbé (tisztelet a kivételnek, biztos van!), és nagyon jól tudunk azonosulni a filmbeli csínytevőkkel. Egy kicsit ugyanis, magunkat is látjuk bennük, és azonnal beindul a nosztalgiavonat az agyunkban! Plusz a humor elengedhetetlen fűszere az ilyen jellegű daraboknak, csak igen óvatosan kell vele bánni. Ha túl erőltetett, vagy gagyi az egész, nagyon könnyen nézhetetlen giccsbe csaphat át film. A Fák jú, Tanár úr első részét 2013-ban mutatták be, azonnal siker lett. Rá két évre, már jött is a második rész.

Idén, a piti bűnözőből, tanárrá lett Zeki Müller (Elyas M’barek), és kicsit sem könnyen kezelhető osztályának kalandjai folytatódnak. A srácok megint öregebbek lettek, de a fejük lágya, még koránt sem érett be. A tanár úr se változott semmit: ugyanolyan provokatív, szabad szájú, mint ahogyan azt megszokhattuk tőle. De az új tanévben a Göthe iskola tanulóinak, új kihívással kell szembe nézniük: nyakukon az érettségi, és pályát kell választaniuk. Hát…kettő közül, melyik a rosszabb? Mert ezeket a srácokat ismerve, ugye tudjuk, hogy gyakorlatilag TÉNYLEG SEMMIHEZ sem értenek… még az érettségit, se tudják leírni helyesen, nemhogy magát a szót értelmezni! Márpedig, ha nem megy minden úgy, ahogy az egy normális iskolában elvárható, akkor bezárják a sulit. Előny: azonnali vakációóó! Hátrány: hamarabb munkába kell állni! A kicsit sem merev, botrányos Tanár úr, így új módszereket vet be, hogy mindenki jól járjon. Miközben ő kacérkodik a gondolattal, hogy most már hivatalosan is tanári vizsgát tesz.

Naa! Szokták mondani, hogy egy film harmadik része, már nem sikerül annyira ütősre, mint az első, második rész. Ritka, amikor ezt cáfolni lehet! Ebben az esetben is elmondható, hogy ez már gyengébb eresztés elődeihez képest, holott az alkotói gárda, és a szereplők is ugyanazok voltak, mit akiket megszoktunk. Ne értsetek félre! Ez a rész is, simán vállalható, de ha viszonyítanom kell, ennek adnék a legkevesebb szavazatot.

Viccesnek, vicces, de több olyan poénnál is feltettem magamban a kérdést, hogy ezt most mért kellett? Némely jelenetek kicsit túl obszcénak, túl gusztustalanok már (vagy én lettem túl érzékeny?), és ráadásul erőltettetnek is tűnnek.

A történet szempontjából kihagyhatóak. Kicsit azt éreztem a Fák jú, Tanár úr! 3. alatt, hogy a „rakjunk bele mindent, ez durran a legnagyobbat” elvet követték, ami nem feltétlen volt jó! Sőt: emiatt romlott is a mű színvonala. DE! Hangsúlyozom még egyszer: ha valaki csak ezt a részt látja, annak semmi problémája nem lesz vele. És ne számítsatok a szintén német gyártású, Hangyák a gatyákban féle büfis, kakis, egyéb ocsmányságokra…hál’istennek ez a film, nem azt a vonalat követte! Sokáig szinte kötelező kellékei voltak ezek a német tini vígjátékoknak.

Viszont nem egy pozitívumot is ki tudnék emelni: kortárs problémákat is pedzegettek benne. Úgy, mint a metoo mozgalom, a szülő/tini konfliktus kezelés, szexualitás, önértékelési zavarok. Több olyan témát is feldolgoztak, megjelenítettek a vásznon, ami tehát a mai tiniket foglalkoztatja, körbe veszi. Ez pedig hatalmas pluszpont! A karakterek nagyon jók ismét: nem kell őket túl komolyan venni. Ugyanakkor mégis: vegyük őket komolyan!

A mai tizenévesek nemtörődöm, miss flegma stílusát felvéve, egy tükröt mutatnak, a társadalom fele.

Kit érdekel a suli, amikor úgyse érünk vele semmit, igaz? Miben vagyok én tehetséges, ha eddig semmire se vittem? Örökzöld kérdések, amikre ők is meglelik a választ, és a Fák jú, Tanár úr! 3. végén még a legkeményebb férfiszívek is, képesek lesznek elérzékenyülni!

//Kokas Bálint kritika//

Meg – Az őscápa (2018) – Kritika