Álljon meg a nászmenet! (1997) – Kritika

Értsétek már meg végre emberek: nem! Férfi és nő között nem létezik barátság. Na. Várhattam volna a konklúzióval a cikk végéig, de minek? Az Álljon meg a nászmenet a saját üzenetének tökéletes cáfolata.

Mivel azt tartom, hogy a film nem attól jó, mert új, ezért egy forró nyári estén régi tartozást törlesztettem: megnéztük az Álljon meg a nászmenet c. romantikus vígjátékot a múlt századból, a messzi 1997-ből. A szereplőgárda impozáns: Julia Roberts, Dermot Mulroney, Rupert Everett és a megdöbbentően babaarcú, fiatal Cameron Diaz fognak szórakoztatni minket.

A kezdőszituáció 20 éve még bizonyára izgi volt. Julianne (Julia Roberts) étteremkritikus. Mi más lenne egy független, modern nagyvárosi nő, aki még életében nem fogott fakanalat a kezébe? A restaurant konyhájában közben a sok mafla férfi majd’ a nyakát töri, hogy tökéletes legyen a feltalált és feltálalt menü az étel és halál úrnője asztalán. (Ilyenkor mindig elgondolkodom: ha a konyhai csapóajtók mögött olyan őrült pörgés lenne minden nap, mint ahogy azt a filmekben mutatják, akkor néhány hét alatt zárt osztályra kerülne minden alkalmazott.) Lapozzunk.

Mint kiderül, Julianne jelenlegi legjobb barátja egy homoszexuális újságíró. Ki más? Ebben csak az volt meglepő, hogy ez már 20 éve is kötelező elem volt egy vígjátékban. De Rupert Everett figurája a történetben is rendkívül fontos: ő az, akivel az írók bizonyítani akarják az alaptételüket, a férfi-nő barátság létjogosultságát. Node: ha kivesszük az alapvető nemiséget a szereplőkből, akkor ne fogalmazzunk meg általános érvényű megállapításokat.

Egy női identitással kacérkodó férfi ugyanis nem azonos egy hagyományos férfival, a reakciói is teljesen mások.

Hogy miért? Ezt mutatja meg a másik férfikarakter, Michael (Dermot Mulroney), akivel kapcsolatban megtudjuk, hogy Julianne-nel a közös románcuk végeztével a legjobb barátok maradtak, és azóta is mindent megbeszélnek. Na persze. Aztán Julienne megtudja, hogy Michael megnősül, és a nőn erre iszonyatos féltékenység lesz úrrá. Hurrá! Hát nem megmondtuk, hogy férfi és nő között nincs barátság? Michael bizony kitör a barát-zónából, és ezzel Hollywood évtizedek alatt felépített nyálas kapcsolati hazugság-propagandáját teszi tönkre egyetlen csodálatos perc alatt.

Julianne ugyanis a megtestesült modern nő – se család, se háztartás, se komoly kapcsolat. Olyan, aki nem tudja, hogy majd szeretne valakihez tartozni 5 év múlva, így most inkább játssza a független értelmiségit (hiszen naggyon kommoly étteremkritikus!); aki szeretne majd férjet,  gyerekeket és unokákat, de az idő sajna elszalad; akinek fogalma sincs, hogy mit akar, de azt rendkívül határozottan teszi; aki nem tudja kimondani, hogy „szeretlek”, de „bátor” gerillaharcot vív titokban minden és mindenki besározásával; aki (és ez a vallomás a film egyik legőszintébb, kiváló része) elhúzódik a partnerétől, ha az meg akarja nyilvánosan ölelni.

Igen, kedves nézőink, helyénvaló a kérdés: az elmúlt 9 évben ez a nő mi a túrót csinált, miért nem kapaszkodott bele élete szerelmébe?

Hogyhogy nem hiányolta a nappalijából, az étkezőből és a hálószobából? Furcsa módon a választ Julia Roberts egy másik filmjéből, az Oltári nő-ből kapjuk meg. Úgy hívják: elkötelezettség-fóbia. De mondhatnánk azt is, hogy büszkeség és balítélet.

A film a bonyodalmak után, a szerelmi szál elvarrásában helyes következtetésre jut: a férfi végül a kedves, odaadó, csinos és nem mellesleg milliomos fiatal nőt (Cameron Diaz) választja az állandó csiki-csuki „legyünk barátok” póráz helyett. Ami viszont az Álljon meg a nászmenet lezárását illeti, az maga a katasztrófa, a rémálom a slejm utcában: a forgatókönyvírók ugyanis visszaringatják a szereplőket és a nézőket a kezdeti hazug, öncsaló szingli párkapcsolati varázsvilágba. Julianne semmit nem tanult – homoszexuális barátja karjaiban (szigorúan csak tánc!) nyer vigasztalást, önfeledten kacag, és rácsodálkozik partnere nagyszerűségére, sziporkázó intelligenciájára, és újra hiszi, hogy igen, hát mégis: van öribari férfi és nő között. Nem gondolkodik azon, hogy „de hát ha igen, akkor miért nem”? Nem gondolkodik ő semmin. Ezek után megérdemli a sorsát. Foghat egy taxit, és mehet haza büszkén az üres, sötét lakásba. Egyedül.

//Szerző: T.E. SentFilm (facebook/sentfilm)//

Segítség, apa lettem (2000) kritika – Nicolas Cage karácsonya