A Hangya és a Darázs (2018) – Kritika

Vigyázat a film erősen korhatáros, a műsorszám megtekintése csak 12 éven aluliaknak ajánlott! 🙂 Természetesen nem kell ennyire szigorúan venni az ajánlásomat, de mindenképp az egyik legcsaládiasabb, és legkedvesebb Marvel filmmel van dolgunk, ami valaha is lejött a gyártósorról. Ne várjunk kemény vérre menő csatajeleneteket, otromba, csúnya beszédet, brutális főgonoszt, mert jelen esetünkben A Hangya és a Darázs csupán látványosan szórakoztatni akar, és a kedves humorával próbálja a nézőt levenni lábáról, ami sikerült is neki.

Idén harmadszor kapunk a képregényfeldolgozást a Marveltől, összességében pedig a 20. alkotással van dolgunk jelen film kapcsán. A téma ismerős lehet, hisz a családi kapocs most is nagy szerepet játszik, csakúgy mint a Thor: Ragnarökben, vagy A galaxis őrzőiben.

A könnyedebb műfaj persze lehetővé teszi a szélesebb spektrumú célközönséget is, hisz a korhatár miatt a mozi sokkal jobban tud teljesíteni a vártnál.

A film történetének fonala az Amerika kapitány: Polgárháború után játszódik, amikor is hősünket Scott Lang-et /Hangya/, házi őrizetben tartja az FBI, mivel balul sült el szereplése legutóbbi németországi küldetésekor. A szigorú őrizetet cselesen felrúgva újabb küldetésben vesz részt Lang, mivel Hope (Evangeline Lilly), és Dr.Hank Pym (Michael Douglas), kénytelenek a segítségét kérni egy veszélyes küldetés végrehajtásához. A feladat eléggé rizikós. Vannak jelek amelyek arra engednek következtetni hogy a 30 évvel ezelőtt a Kvantumtérbe rekedt Hank felesége (Janet Van Dyne) – akit Michelle Pffeifer alakít – még valószínűsíthető hogy életben van.

Mivel Lang már volt arrafelé, és vissza is tudott jönni onnan, evidensnek tűnik a segítsége. A filmben még szükség van ugyebár főgonoszra is, jelen esetben a szerepet egy un. Szellem (Fantom) alakítja, akinek nagy szüksége van Hank laborjára, amit Pym bármelyik pillanatban, és helyen képes bőröndméretűvé összezsugorítani. A történetbe ráadásul beleraktak egy kissé szerencsétlen ügyeletes rosszfiút is, akinek szintén szüksége van erre a laborra, hogy búsás anyagi javak üssék a markát. Tehát a cselekmény a bőrönd megszerzésére épül, miközben Janetet vissza kell hozni a másik dimenzióból (Kvantumtérből) épen és egészségesen, Langnak pedig ezt a feladatot úgy kell kiviteleznie, hogy az FBI semmit se vegyen észre abból. hogy a házi őrizetet megszegte, és elhagyta a házat.

Számomra a három évvel ezelőtti Hangya egy kellemes kis időtöltés volt, maradandó élményt nem nyújtva, hozta a kötelező újabb Marvel filmet. Mivel akkor sok idő elment a filmben a szereplők bemutatásával, szerencsére itt erre nem volt szükség, és rögtön nagyobb sebességbe lehetett kacsolni, ami kifejezetten jót tett a 2. résznek. Most is megkapjuk az előző részben megismert, és megszeretett Lang haverját Luis-t (Michael Pena), aki a maga pörgő és nagydumás monológját itt is sikeresen előadja.

A Hangya filmre jellemző képi világot – zsugorítás, nagyítás – most az alkotók annyira jól alkalmazták, hogy csak ámulunk és bámulunk az ötletességen, és a trükkök mennyiségén.

Ráadásul most kicsit visszamehettünk az időben és a harminc évvel ezelőtti fiatal Douglas – Pfeiffer párost oly ügyesen és tökéletesen mutatják be, hogy aki ismeri és látta a régebbi filmjeiket, az pontosan tisztában van azzal, mennyire tökéletes munkát is vittek véghez ebben a pár perces jelenetben. A zavaró ebben az egészben (a látvány kivitelezésében) csupán egy dolog volt. Az ember méretűvé alakult hangyák kinézete volt zavaróbb a kelleténél, nagyon lerontotta a vizuális élményt.

Mintha ezzel a feladattal nem tudtak volna megbirkózni a tervezők, nem tudták élethűen kivitelezni, csupán itt lógott ki a lóláb. A mostani rendező Peyton Reed tovább tudta gondolni az első rész megálmodójának Edgar Wright munkáját, és saját látásmódjával továbbemelte A Hangya és a Darázs élvezeti értékét.

A humor talán most volt a legtöbbet alkalmazott műfaji elem a látvány mellett, ami a legtöbbször tökéletesen ellátta feladatát.

Negatívumként még felhozható az a megállapítás, gyakran használnak különböző szakszavakat a filmben, amit talán a fiatalabb korosztály még nehezebben fogad be, vagy ért meg, ezeket talán egyszerűbben is meg lehetett volna fogalmazni. A cím sajnos rossz választás volt, mert ebben az egészben pont Lang és Hope kapcsolatából nem kapunk semmit, nem érzékeljük, hogy köztük a kapcsolat fejlődne, a vonzalmuk egymás iránt erősödne. Talán a 3. részre hagyják a szerelmi szál kibontakozását, bemutatását…

Kifejezetten főgonosz nincs a filmben, mert a betegségével küzdő Fantom helyzetét, sorsát – aki molekulárisan instabil állapotával is meg kell, hogy küzdjön, – a történet előrehaladtával jobban megértjük, és ha nem is szimpatizálunk vele, utálni ezért nem tudjuk tetteit. Ami pedig csak nekem volt sajnálatos élmény a filmben – amely több alkalommal is érzékelhető volt a kelleténél – az a nyomuló, és befolyásoló öncélú reklám, amit csak ebben a Marvel filmben tapasztaltam.

Az influencer marketinget olyan erősen adagolta a Hyundai márka, hogy a moziszékből felpattanva szinte egyből a legközelebbi márkakereskedésbe vitt volna az utam egy új i30-as kocsiért….:))

De ugorjunk vissza a könnyedebb megközelítéshez… A Hangya és Darázs mint film, tehát tökéletesen szórakoztat, és ha csak sodródunk a látottak befogadásán, akkor nagyon jól fogjuk magunkat érezni, és valljuk be, jelen filmek ezért készülnek.

A legkönnyedebb hangulatú Marvel film stáblistáját pedig türelmesen várjuk meg, ne pattanjunk fel a székünkből, mert a végefőcím után, ha folyamatosan követni szeretnénk a filmmel kapcsolatos események alakulását, figyelemfelkeltő kis történetnek lehetünk szemtanúi!

//Kovács Ferenc # dájhárd//

Bosszúállók: Végtelen háború (2018) – Kritika [SPOILERES]