Mamma Mia! Sose hagyjuk abba (2018) – Kritika

A Mamma Mia! Sose hagyjuk abba című filmet zabálni fogják. Minden benne van, ami a telt házakhoz nyáridőben kell: táj napfényes,  tenger égszínkék, zene retró (ám vérpezsdítő) a táncok felrobbannak a kicsattanó életörömtől … mi nézők pedig a harmadik perc táján beleszédültünk egy hatalmas adag epres-tejszínhabos-tűzijátékos koktélba/turmixba.

Csekély tíz év telt el az első filmbe öntött Mamma Mia óta. Az ötlet igencsak bejött látott és tarolt: a régi számok köré történetet kanyarítani és táncolni, örülni, dalolni kifulladásig. Legalábbis nézni és hallgatni a máshonnan ismert mega-színészeket, miként örömködnek a kies görög tájakon a végén újra feltűnő Meryl Strepptől, James Bondon (Pierce Brosnan) át a női lelkekbe genetikailag beíródott Mr. Darcy-ig (Colin Firth).

Túlzásnak, mi több ünneprontásnak tűnhet ideológiáról beszélni egy nyilván – csak és kizárólag szórakoztatni kívánó alkotás kapcsán, de azt azért megállapítjuk, hogy a filmbeli reneszánsz életérzés (bacchanáliát épphogy nem mondanánk) mintha bármit megoldana. Ha kell, ápol és eltakar…még a ráncokkal is „be”próbálkozik.  Ez pedig nemigen van így.

A két idősíkon futó történet szerint a minden gátat átlépő Donna, a „denszing kvín” egy nagyon bátor és nagyszerű nő. Ez többször elhangzik. Látjuk, már végzős egyetemistaként az volt. Miért is?  Mert magasról tesz a konvenciókra és úgy él, ahogy éppen kedve tartja. Már a diplomaosztó ünnepségen is hasonló műsort kanyarít, mint a hippi Berger a Hair-ban, az asztalok tetején ugrándozva.  Túlcsorduló vitalitása pillangóként sodorja ágyról-ágyra. Ennek lesz ugye (első rész) következménye, hogy felserdült lánya, Sophie „három apajelölt között is totózhat élete nagy pillanataiban. Mert a fiatal Donna Párizsban félénk fiúcskát boldogít, majd a kontinens másik szegletében babakék szemű svéd tengerészfiú kabinjában köt ki. Innét az első részből megismert görög „paradicsom”-ba belépve a harmadik, romantikus nézésű srác karjaiba perdül. Nem sok idő alatt.

Mindezek gyümölcse Sophie, aki a néhai kedves mama emlékére hatalmas partit és szállodamegnyitót tervez. Mindenki jön, aki számít. A két egykori barátné, Sky, a csaknem megpattanó vőlegény és mindhárom „apa” is persze. Meg két új szuvenír: Andy Garcia meglett latin amorozóként, meg a film egyetlen (de fájó) baklövése: a popénekes Cher, az énekes díva. Előbbi lehelletnyi öniróniával hozza szerepét, (szinte Csizmás Kandúr a Shrekből) utóbbinál még színészetről se nagyon van szó. Persze nem lehet könnyű szegénynek mimika nélküli, műanyagra plasztikázott arccal. Csakis cipőkanállal nyomhatták bele a filmbe, csakis kívülről szuszakolt produceri nyomásról lehet szó…

Ennek ellenére a történet a végére úgy áll vissza áll a fináléban kellő színpadias alaphelyzetbe , mint reebootolt computer: mindenki színes műselymekben, dől a konfetti, csillog a flitter, cikáznak a fénypászmák kötésig.

Mi meg ironizálhatnánk tulokmódra az öregedő nők (bocs: tisztes hölgyek) viharos hangulatváltozásai ügyében vagy dacolhatnánk (de azt szívünk szerint) a „viharos promiszkuitás, mint a boldogságkeresés elsőszámú forrása”- képlettel. Hisz szóba se kerül az apa nélkül felnövés traumája – se.  

Mondhatjuk mindezeket, de a Mamma Mia! Sose hagyjuk abba című filmet megkajálják, behabzsolják így is, úgy is. Mert a felturbózott Abba zene és a rutinos színészek játéka, no és a mediterrán filing végig kiadós érzelmi/érzéki hullámokkal simogatja a mozinézők felfogószerveit. Méghozzá mindet egyszerre. Aztán úgy is ki kell lépni a valóságba…

//Pálfy Gyula kritika//

A 10 legjobb musical, melyektől garantáltan dalra fakadsz