A hihetetlen család 2. kritika

A hihetetlen család 2. nem fog csalódást okozni. Már az első rész is közkedvelt volt és megérdemelten. Jóféle, paródiába mártott tükröt tartottak szinte mindennek, ami az amerikai tömegkultúrát jellemzi. És amit az egész világ nagy étvággyal fogyaszt sarkvidéktől – esőerdőkig mindenhol, ahol képernyő és elektromos áram megtalálható. Most sem adták lejjebb. Sőt, aki jól figyel, a rajzolt hősök között Elon Musk és talán Mark Zuckerberg klónjait is felfedezheti.

Mégis az egyértelmű ász a főszereplő család ábrázolása. Az apa mackósan férfias, de képes az ellágyulásra és roppant erejét övéi ellen soha nem fordítaná. Az anya – ebben a részben már – „dolgozó nő”, ám legvadabb munkái közben is ízig-vérig anya marad az e szerepre oly jellemző finom empátiákkal és intuíciókkal A három gyerek is a korának – nemének megfelelő karakter és mindegyik szemlátomást kiválóan érzi magát a (születéskori) bőrében.

Mindez ma egyenesen szívmelengető. Mert bár az utóbbi években az animációs filmek hősei akár az élő filmek szereplőinek színészetét meghaladó arcjátékokra és gesztusokra, így meglepően hiteles jellemábrázolásra képesek, e műfaj úgy tűnik kedvelt eszközzé vált egyes ideológiák közvetítésére.

Most viszont ilyesmiről szó nincsen. A Hihetetlen Család 2. értékvilága „ódivatúan” hagyományos, szinte a Trump-éra szája íze való, ám túlzás lenne ebben politikát keresni. Valószínűleg. Viszont, ha belegondolunk, a mostani kamaszok sok mindenre fogékony lelkébe igenis beírhat valamit, ha úgy tetszik a hagyományos család modelljét, ami hatásosabb lesz bármely plakátozásnál, annak idején, szülőképes életkorba jutva…

A történet a szuperhősfilmek paneljeire épít – természetesen. Jogosak az ismerős elemek, mivel azok paródiája a második rész is (ám ettől, zsenge életkorban nézhető valódi hősfilmnek) telis-tele olyan elszólásokkal és helyzetekkel, amiken jót kuncog az utóbbi negyedszázad James Bondjait, Mission Impossible-it és X-men-jeit ismerő közönség. Sőt még Batman híres gyermekkori traumájára is történik némi utalás. A személyes kedvenc mégis az a Tommy Lee Jones arcú hivatalnok, aki konkrétan Men in Black -jeleneteket abszolvál egy kihallgatás közben. Szándékkal persze.

Mert a nagyérdemű mostanában szereti az ilyen áthallásokat, direkt utalásokat és nem csak animációs műfajban.

Hogy még egy példát hozunk, az X-men filmek több részen áthúzódó vezérfonala itt is megjelenik: mihez kezd a politika, a közélet a mutánsokkal/szuper képességűekkel? Javára vagy ellenére vannak az emberi nemnek? Megmentik az emberiséget vagy épp ellenkezőleg elaltatják a társadalom természetes védekező és megküzdő képességeit, így kórosan passzív állapotba sodorják? Jelentős kérdések ezek, amit mindjárt komolyan kell vennünk, ha a rajzolt szuperhősök helyett például a média vagy más erős véleményvezérek (politika, celebek, Unió stb.) mondják meg, hogy mit gondoljunk a dolgokról. Vagy egyáltalán mi az, amiről gondoljunk valamit…

Nem meglepő tehát, ha a filmbeli soros főellenség (ha-ha…) éppen a képernyő bámulóit (vagyis mindenkit) teszi agyatlan zombivá egy hipnózist előidéző elektronikus jellel. Úgymond azért, hogy rádöbbentse a fogyasztói létben fetrengő polgárokat, hogy sorsukat rég olyanok kezébe tették, akik „azt sem tudják, hogy a világon vagy” – idézve az Amen zenekart. Neve igencsak beszédes: Démonitor. Ez tehát a sokadik bónusz a filmben. Mert a Hihetetlen család-mozi valami olyan, mint sok múzeum és egyéb látványosság az érett (és nem a vad) kapitalizmusban: megveszed a drága belépőt, de odabent váratlan extrákkal szédítenek, hogy a végén élményektől degeszre telve távozhass a helyszínről.

//Pálfy Gyula kritika//

15 karakter, akit valós személy ihletett