Fekete Párduc (Black Panther, 2018) - Kritika A Fekete Párduc csütörtökön került a hazai mozikba, amivel a Marvel 18. egész estés szuperhős mozija lesz. Ez a tény már önmagában is lenyűgöző, de még impozánsabb, ha hozzávesszük, hogy a DC-nek elég volt 5 szuperhős film ahhoz, hogy lassan az egész világ kiábránduljon Supermanből. Elsőre talán meglepő, hogy hogy lehet ennyi bőrt lehúzni az egy kaptafára épülő eredettörténetekről, de valamit nagyon eltaláltak a Marvelnél, mert a kritikák alapján úgy tűnik, hogy a mostani filmmel is folytatódik a sikersorozat. A stúdiónál jó ütemben éreztek rá arra, hogy milyen irányba kell elmozdulni, ahhoz hogy az érdeklődést folyamatosan fenntartsák, és ehhez általában sikerül a legalkalmasabb rendezőket megtalálni. A Vasember lazasága, és Amerika Kapitány patriotizmusa után először a Thor, majd a Doctor Strange fordult a mágia világa felé, hogy végül a Fekete Párduc már aktuálpolitikai és a feketék társadalmi helyzetét érintő kérdésekkel foglalkozzon. A rendező Ryan Coogler (előző filmje a Creed: Apolló fia csenghet ismerősen) nem titkolt célja volt hogy a film egy erősebb üzenetet is közvetítsen, ami jelen esetben a feketék hátrányos helyzete, illetve az amerikai afro-amerikaiak és a szülő kontinens afrikai őslakosai összetartozása. Ez utóbbi innen Európa szívéből nézve nehezen érthető, de az afrikai nemzetek egy fekete sorsközösségként történő bemutatása elsőre igencsak felszínes feltételezésnek tűnik, főleg úgy, hogy jelenleg több országban is polgárháború dúl, a több helyütt kibékíthetetlen vallási feszültségekről nem is beszélve. De talán ahhoz elég, hogy a kritikusok felkapják és ezen keresztül is hangsúlyozzák a fekete jogok melletti kiállás és a globalizáció fontosságát, illetve a stúdió is könnyebben tudja ezt saját promóciós céljaira felhasználni. Hasonlóan kulcsmotívum a film telepakolása erős női karakterekkel, aminek egyik leghangsúlyosabb része a király női testőrsége, hááát erre mit mondjak, nekem erről nem a családjukat védő kemény női harcosok jutnak eszembe, hanem Kadhafi "amazonjai", de ez legyen az én bajom. Ki kell viszont emelni Michael B. Jordan Killmonger-ét, akivel a sokszor legnagyobb hiányosságként emlegetett súlytalan főgonoszok sorát sikerült eggyel magasabb szintre emelni. Korrekt háttérsztorit kapott, és megjelenésével jó néhány jelenetben Chadwick Boseman-t is sikerül maga mögé utasítania. A sztori a rendező szülővárosából Oaklandből indul és ott is ér véget és alapvetően egy klasszikus királydráma, amit a közép-afrikai vallások sokszínűségével és szellemidézéssel igyekeztek autentikussá varázsolni. Nem is nagyon spoilereznék, mert amúgy a történetvezetés elég lineáris, ebből a színészi alakításokon (amúgy meglepő módon szinte senki nem köszön be a szuperhős kollégák közül) kívül Wakanda aprólékosan megalkotott világa emeli ki. A film egyébként hozza az MCU-tól megszokott látványvilágot, hatalmas robbantásokkal, speckó szuperhős ruházattal, illetve remekül megkomponált valóságos tájakon játszódó CGI csatajelenetekkel. A helyszínek élesen váltakoznak a törzsi szimbólumokkal telegraffitizett labor, az Oroszlánkirályból ismert akácfák ágai között átszűrődő holdfényes szavanna, a dél-kóreai Busan városa és az Amerikai Természettudományi Múzeum közép-afrikai tárlatának díszletei között. Az mindenesetre látszik, hogy ezt a részét nem aprózták el. Összességében a film jól illeszkedik a Marvel kirakósának többi eleméhez, amivel lassan minden a helyére kerül, hogy elindulhasson a filmuniverzum történetének első blokkját lezáró Avengers: Végtelen háború. Ennél a Fekete Párduc eggyel nagyobbat vállalt azzal, hogy szinte egyedülálló módon feketéket próbál megszólítani egy feketék által készített…