A világ összes pénze (2018) – Kritika

A világ összes pénze (All the Money in the World, 2018) – Kritika

Tűnődik az ember mit is akart itt Ridley Scott bemutatni valójában. Mert, ami  elsősorban átjön, az egy mondatban összefoglalható: a pénz (bizony) nem boldogít. Sőt: van az a mennyiség, ami már kifejezetten nyomasztó. Főleg, ha nem is költi az illető, mert nem költheti. Mert akkor szemet vet rá az adóhatóság és akkor neki kevesebb marad. És? Akkor mi van? – kérdezzük mi átlagosak. Legalább a maradékot, a még így is nagyon szép summát élvezhetné az ember holtáig. Örülhetne, mások örömének, akikkel valami jót tehet a pénzecskéjével.

Mert mi másra is jó igazán a pénz, ez az (állítólag föníciai) találmány, mint beleforgatni nemes ügyekbe, legfőképp a mások életébe persze. Ezt csinálják a kőgazdagok, Bill Gatestől és Warren Buffettől elkezdve mind többen, túljutva saját delelőjükön.

Nem úgy Paul Getty, aki a maga korának rekordere volt a gazdagságban. Ez a klasszikus Fösvény (lásd: Moliére) illetve az őt játszó Christopher Plummer az igazi főszereplője a Világ összes pénzének. Pedig rövid jelenetekben látjuk csak, hosszan nem elmélkedik rajta a forgatókönyv, se arcán nem időz a kamera merengve.

Mégis Plummer, ez a hirtelenjében beugrasztott cserejátékos, ez a decens öregúr az igazi csatára ennek a filmnek (aki az ismert botrány miatt kiebrudalt Kevin Spacey-t váltotta)

A fukarság magányába zárkózott (filmbeli) Paul Gettyt leginkább a tárgyai, a maga köré húzott műkincs-fal jellemez leginkább, meg a kastélya. Olyasféle hangulat sejlik fel itt, mint az Aranypolgárban. Míg a javakban dúskáló Kane polgártárs a hatalmat és a befolyást hajkurássza, Gettynek az a fő cél, hogy a pénzeszsák, amin ül, kicsit se lapuljon a hátsója alatt…ezért bolond lesz milliókat adni az elrabolt unokája kiszabadítására.

A fiú sajnos hosszú fogsága alatt nemigen kerül hozzánk közelebb, inkább egyik fogva tartója, egy bizonyos Cinquanta, aki már-már gyámként aggódik foglyáért – ezért szinte megszeretjük az érző dél-olasz lelkével együtt. Némely, elvileg fontosabb mellékszereplő sem tudja túlnőni ezt a barbár, de szívvel ellátott piti maffiózót. Például az anya, aki persze végig tisztességgel térül-fordul gyermeke ügyében, no meg a kigyúrt felsőtestét most öltönybe rejtő Mark Wahlberg, a fukar vénember Getty „szekusa”, akinél egyszer csak borul az éjjeliedény, rádöbben, kicsodát is szolgál ő itt tisztességben megőszült egykori CIA-sként.

Szóval ők is jelen vannak kétség nélkül, nem is rosszak, de úgy véljük inkább az olajmágnás lelkülete (hogyan lett ilyen, mi törte-tépázta) érdekelné vélhetően a nézőt kissé részletesebben kifejtve.

Persze lehet, hogy épp ez a külső szemlélet a filmdirektor kézjegye ebben az esetben, mintha Kis János csak falná a gombócot egyre Móricz (most elképzelve megfilmesített) novellájában, ám mi olvasók nem tudnánk, mi jár közben a fejében, csak ráéreznénk valahogy az írásműben oly pontosan kifejtett motívumaira – a kiduzzadó nyaki ütőerei láttán.

Minden rossznak gyökere a pénz szerelme, ezt olvassuk egy régi, ám továbbra is fontos könyvben, valami ilyesmi lehet tehát a film summája. Meg az, hogy a végén úgymond „mindenkié” lesz az egész úgyis, hisz a féltve őrzött műkincseken ma a Getty-múzeumban bárki legeltetheti a szemét. A tárgyakba belezúgott szigetlakó pedig úgy távozott el a film szerint, hogy még egy titokzatos „rózsabimbó”(lásd: Aranypolgár) sem maradt nekünk a személyisége belső rejtekéből, amiért a többiek legalább egy kicsit szánhatták volna.

//Pálfy Gyula kritika//

Churchill magányos háborúja. A legsötétebb óra (2018) – Filmkritika