Fantomszál (Phantom Thread, 2018) - Kritika A szolgálat, az elegancia, na és a mindenek előtt a „helyes” viselkedés. Kifogástalan inasok, vasalt élű nadrágok és méretre szabott öltönyök természetesen. Ezek indokolják a valóban képzavargyanús címet, hiszen a Napok romjai (1993) nagyjából ezt a tipikusnál is jellemzőbb angol atmoszférát hozza Emma Thompson és Anthony Hopkins alakításában – igaz ott kissé alulnézetből, az inasok, cselédek szemszögéből. Most hasonlóba cseppenünk egy „úriszabó” (Daniel Day-Lewis) és a nővére (Lesley Manville, Gary Oldman volt felesége) meghatározta minivilágba, amely furcsa szimbiózis, de működik. Mégpedig évtizedeken át. A Woodcock-szabóság arca, zsenije, „művésze” az elképesztően hiperérzékeny Reynolds, „A” mester, akit Cyrill nővére egyfajta menedzserként gardíroz finoman, de ellentmondást nem tűrően. Mindkét alakítás Oscar-jelölést kapott és méltán. A triász harmadik tagja az eleddig kevéssé ismert Vicky Krieps, aki a művész/mester soros barátnője (vagy múzsája?) szerepkörében kap szállást – és némi egyéb helyet - a megrögzötten családtalan testvérpár precíz életvezetésben. Alma a fiatal pincérlány és az idősödő (ma így mondanánk) designer kapcsolata amolyan plátói – ami láthatóan egy idő után kevésnek bizonyul az ifjú hölgynek. Reynoldsnak, a szabómester-pápának azonban nem kell több, csak egy élő próbababa, akit méregethet, öltöztethet kedvére, míg a hercegnők, earlok, királynék és a többiek egymásnak adják a kilincset csakhogy egy valódi Woodcock-márkát magukra ölthessenek. A hosszan részletezett szertartásos udvariaskodás mögött persze elképesztően hideg és csakis jegelt érzelmeket megtűrő alakoskodás dívik: mi nézők majdnem kiabálunk szegény lánynak, mint óvodások a bábszínházban, hogy húzzon már el abból az aranyfüstös hullaházból, s kezdje el a saját életét…de mielőtt ezt valóban megtennénk, a lány soft- horrorba illő fordulatot eszel ki, amivel alaposan leamortizálja ezt az egész patent angolkodást. A váratlan húzás Raynoldsot alaposan legyengíti, esendő és kiszolgáltatott lesz, mondhatjuk: ember végre. Akit lehet dédelgetni, akinek segítségre van szüksége, aki elfogad végre egy kis szeretetet is. Mert eddig egy hepciáskodó zsenidiktátor volt, akit még a pirítósba harapás „zaja” is kiborított a reggeliző asztalnál, míg ő ihletet pillanatait éli éppen… A film tehát egyrészt a zsenialitás alig elviselhető hordalékait listázza elénk, másrészt a legszemélyesebb férfi-női kapcsolat, a meghitt gyengédség eltorzulását  - és semmi esetre sem alternatíváját. Ki tudja érnek-e annyit a márkás ruhák, meg az elegáns viselkedés, hogy ennyire „kivetkőzzön” magából az ember… //Pálfy Gyula kritika// http://www.filmezzunk.hu/2018/01/13/szegeny-kicsi-safranek-kicsinyites-2017-filmkritika/