Kicsinyítés (Downsizing, 2017) – Filmkritika

Matt Damon 12 centis és nem szégyelli. A Kicsinyítés című filmben egy pocakosodott átlagpolgárt játszik, akinek semmi nem jön össze. Mit tesz hát? Mindenét felszámolva önként veti alá magát a forradalmi beavatkozásnak, mellyel véget vet eddigi életének és valami újat kezd egy nagy bura alatt: miniemberként.

Mintha attól megszűnne hiánylénynek leni. Paul Safranek (a Macskafogó óta e nevet ki nem ismeri?) a többnyire pulóverben, műanyag szatyrokkal hazaérkező kisember böcsülettel teszi a dolgát. Beteg anyját ellátja, feleségével, sőt munkatársaival is jól bánik; éjszakánként mégis a számlák fölött görnyed, amerikai léptékkel igencsak kopottas házacskájában. Neki tényleg kapóra jön a világraszóló norvég találmány, a kicsinyítés, mellyel születési termetünk kisebb arasznyira csökkenthető le, így nyilván kevesebb étel és kisebb lakóhely is bőven elég.  És ami ennél vonzóbb: a pénz értéke a minivilágban elképesztően megnő. Konkrétan egy „normális” dollár a minivilágban ezret ér és ez a szorzó már önmagában a visszavonhatatlan beavatkozás felé mozdítja hősünket.

Pláne mikor meglátogatják a legközelebbi minivárost, ahol –  vastag üvegfalon át – betekinthetnek a liliputiak életébe. Ez olyanféle, mint a Truman-show pöpec mintavárosa,  csak icike-piciben, no meg kimaxolva golfpályákkal, kastélyszerű medencés apartmanokkal. Vagy még inkább az ugyancsak Matt Damon főszerepelte Elysium űrbe feltelepített wellness-szigete.

Bár itt az ajánlat le van öntve némi környezetvédelmi maszlaggal, miszerint kicsiben élve mennyivel kevésbé lennénk terhére a bolygónknak, de igazából a luxus vonzása, a partivilág iránti emésztő vágyakozás hajszolja bele a Safranek házaspárt a kicsinyítés-projektbe.

Meg, ahogy később kiderül, az emberiség három százalékát, ami nem is olyan „kicsi” részarány.

Sajnos azonban a feleség (elborzadva a kicsinyítéshez kötelező testszőrzet-eltávolítástól) az utolsó pillanatban visszatáncol, így szegény lezsugorított Paulnak az új élet megkezdése után máris egy – számárára gigantikussá nőtt – A/4-es válópapíron kell ügyködnie, hogy azt a szignójával jóváhagyja. Odüsszeiájának ez az első jelentős állomása, majd jönnek a továbbiak. Mert az egész filmben lebeg a lényegkeresés iránti vágy, ami folyton feszengő hősünket különféle erősebb karakterek mellé, vagy inkább azok befolyása alá terelgeti. Előbb egy Dusan nevű hétpróbás szerb hedonista veszi párfogásában (Christoph Waltz míves alakításában) majd az a vietnami illegális migráns(!) lány, akit saját kormánya kicsinyített le gonosz politikai bosszúból, s aki egy tv-dobozban becsempészve került az Államokba. (Ezt látva nyersen derültek a szakmai vetítésen a kollégák…)

A hírekből ismert vietnami lánnyal egyébként cseléd-szerepben találkozik Safranekünk – aranyifjú szomszédja bulija után, némi anyagtól még támolyogva. A kicsapongás éjszakája után az öntudatos lány az ellenirányba húzkodja: jótét lélekké válik, szorgosan cipeli a gazdagoktól kapott ételmaradékokat a szegénynegyed elborzasztó lakókonténerébe. Mert ilyen is van, derül ki a film kábé közepén, addig csak a jóléti kicsinyeket láttuk. Most a bádogvárosiakat is.

Köztük talán túl sokat időzik a film, anélkül, hogy utalást tenne, vajon hogyan és miért lett kicsinnyé ennyi, főként hispano (latin amerikai)? Mindet kényszerből kicsinyítették volna…?

Erre nem kapunk utalást. Mint ahogy a kicsinyítés néhány kézenfekvő hátránya (pl. permanens életveszély a szabadban) sem kerül szóba, pedig utal ilyenekre a nagy előd, Swift is a Gulliverben. Inkább a jóléti világ kaja és gyógyszermaradékából élő embertársaink sorsára irányítják a figyelmünket, empátiát éreztetve velünk, mint ahogy (ez Safranek újabb állomása önismereti körútján) a film vége felé a környezetszennyezésre, a Föld túlmelegedéséből fakadó katasztrófára hívja fel a történet a néző figyelmét.

Jó párszor stílust és hangnemet vált tehát a film, ami nem baj, de a véleményeket elnézve inkább sokakat összezavar, hogyan jutunk el a pazarló fogyasztói kapitalizmus kritikájából a (viking faluszerű) skandináv öko-közösség gúnyrajzáig, majd kanyarodunk vissza a humanista kiáltványnak tűnő karitatív szálig, amelynek gyökere a vietnami lány Istenhite, ami a többször is elénk kerülő Bibliájából és a bevillantott karizmatikus istentisztelet-részletből egyértelmű. Meglepő módon ez a szál nem kap iróniát-kritikát, mint a filmben látható egyéb életformák, ideológiák. Sőt: az elesettekért élő, őket felkaroló életforma lesz Safranek hazaérkezése. Úgy tűnik ezt a rendező már komolyra (és még épp nem patetikusra) hangszerelve vallja.

Ám a túl sokféle műfaji váltás miatt ez az üzenet – ha jól értettük egyáltalán a szándékot – nem hagy oly erős nyomot a nézőben, ami a filmet maradandóvá tenné.  

//Pálfy Gyula kritika//