Színes fátyol (2006) – Kritika

Színes fátyol (The Painted Veil, 2006) – Kritika

Gyakran előfordul, hogy olvasunk egy filmről, de valamiért elsiklik róla a tekintetünk. Jelentéktelennek hat a címe, vagy csak a színészgárda nem megfelelő. Edward Norton nevére azonban az ember felkapja a fejét. Olasz meló, A hihetetlen Hulk, A Grand Hotel Budapest vagy éppen A szajré mind-mind kitűnő színészi tehetségét bizonyítják. Olyan jól páratlanul játssza a tenyérbemászó, rafinált gonosztevőt, hogy hajlamosak vagyunk elfelejtkezni arról, vannak kevésbé „szívtelen” szerepei is.

A Színes fátyol ékes bizonyítéka annak, hogy sosem szabad beskatulyáznunk egy színészt egy-egy megszokott filmje alapján.

A Színes fátyol egyáltalán nem azt az élményt nyújtja, mint amit az ember várna. Sokkal mélyebb, tartalmasabb, szívszorítóbb, mint gondolnánk. Mivel a cselekmény néha idegtépően lassú,- vagy csak a nyugtalanító zene vagy éppen annak hiánya teszi?- az embernek van ideje mérlegelni az eseményeket, elmerengeni a szereplők esélyein, érzelmein, gondolkodni a szereplők helyett. Azt azonban korántsem állítanám, hogy „ősrégi” filmek módjára minden mintha lassított felvételben, több percen át látszana. A felszín alatt ugyanis iszonyatos feszültség gyülemlik fel, mint egy pattanásig feszült húr, ami hirtelen nekilódul, felbecsülhetetlen károkat okozva.

W. Somerset Maugham könyvénél (bizony, ez a történet is „csak” egy írói agy szüleménye) eredetibbnek gondolják John Curran filmjét.

7 elképesztő filmadaptáció, ami jobb, mint a könyv

Ez ügyben nem kívánok állást foglalni, a regény is olyan szubjektív olvasói ítélet alá eső műfaj, mint a film (bár jelenlegi feladatom ez utóbbit kivesézni). Mindenki döntse el maga!

Kitty Fane (Naomi Watts) rendkívül bonyolult jellem- mondaná egy irodalomtudós, és igazat is adnánk neki. Ugyanez azonban nem igazán mondható el a férjéről, Walter-ről (Edward Norton) is. Igazi ellentétpár ez a két ember, legalábbis eleinte úgy tűnik. A nő szenvedélyes, intelligens, nagy álmokat dédelgető asszony, aki a boldogtalan házasélet elől egy másik férfi karjaiba menekül. Walter ellenben ízig-vérig becsületes, de rettentően unalmas fickó, akibe elég nehéz beleszeretni, hiányzik ugyanis belőle a szenvedély, vagy legalábbis nem úgy szeret, mint Kitty. Amikor azonban bekerülnek a járvány sújtotta területre, némelyik tulajdonság megerősödik, némelyik elveszíti jelentőségét. Walter Fane igazán leleményesnek bizonyul, amikor hűtlen feleségére ilyen különös büntetést szab. A fullasztó, párás éghajlat semmiképpen nem tesz jót egy úri hölgynek, pláne nem a járvány fenyegető veszélye.

Fane orvos lévén napi szinten bekerül a halál árnyékába, ahonnan mindig visszatér, hogy feleségével eltöltsön egy-egy szótlan estét.

A házaspár már csak látszólag az, nincs semmi közös pont az életükben, beszélgetéseik mindenfajta célt nélkülöznek. Ha még sosem láttunk elhidegült párt, ezzel a filmmel kezdjük (nem mintha olyan felemelő látvány lenne).

Minden az árvaházzal kezdődik. Kitty halálos unalmában a mosolygós kis testőrétől kísérve betér az intézménybe, ami- mint kiderül- férje kedvenc helye. Itt megismerkedik az apácákkal, és rendkívül fokozatosan elkezdi más színben látni férje munkáját, és felismeri, milyen jó emberhez ment hozzá. Figyelemre méltó jelenet, amikor Kitty meglesi Walter otthoni dolgozószobáját, ahol megtalálja a munkától kimerült, alvó férjét. Körülnéz, és kérdezősködni kezd. Pszichológusok kedvenc jelenete lehetne, ahogyan Fane, aki valaha szerette Kitty-t, fagyosan felelget egyre gyakoribb és érdeklődőbb kérdéseire. Kitty igazi büntetése csak akkor következik, amikor fordul a kocka, és ő lesz abban a kiszolgáltatott helyzetben, hogy a férje nem szereti viszont.

Szép lassú egymásra találásuk ritka pillanatok sorozata: nem sok hollywoodi film játssza el, hogy egy több éve együtt élő házaspár újra megtalálja a szerelmet.

Párbeszédeik eddig csak a verbális gyilkoláshoz voltak hasonlíthatóak, most azonban igazán megszeretjük a kis gerlepárt.

És akkor bumm, jön a kegyetlenül váratlan fordulat. Alighogy helyreállnak a dolgok, jön a pofon, derült égből villámcsapás vagy éppen hideg zuhany. Nevezhetjük, aminek akarjuk, ezt aztán egyáltalán nem vártuk. Mást nem mondhatok, egészen egyszerűen nem lehet lelőni a poént, mert többet ér ez a film annál, hogy az elején elkotyogjuk a részleteket.

Ha említenem kellene két mondatot, melyek összefoglalják, miért olyan páratlan ez az alkotás, az egyik ez lenne: a szerelem nem a testi vágyról szól, nem az az igazi érték egy kapcsolatban, hanem a hűség, a bizalom és a mély, érdek és félelem nélküli szeretet. A másik tanulság az lehetne, hogy az ember minden hibája és mulasztása súlyát csak utólag fogja fel igazán.

//Jana//