A Viszkis (2017) – Kritika

Sejthető volt, hogy a Viszkis egyszer majd a mozivászonra lép. Valamiért most jött el ennek ideje. Bár a film fő célja a bevétel maximalizálása, a tömeglélektani és szociológiai tanulságok levonása sem lett volna érdektelen. Nem beszélve az eset kapcsán felvetődő nemzetkarakteri vonásokról. Ám ha ezeken lett volna a hangsúly, míg akció és izgalom háttérbe szorul, hányan vettek volna Antal Nimród alkotására mozijegyet?

A Viszkist alakító Szalay Bence

Mivel mindkét említett közönségbarát elem a helyén van jókora „kasszát robbantott” A viszkis a magyar filmek nézettségi versenyében. Sőt, oly márkanevekkel felcímkézett premiermozikat utasított maga mögé, mint a DC-comics és a Pixar.  A hazai „gigafilmek” amúgy mind tudatosabban a szélesebb nézőtábor felé fordulnak, s azt rendre sikerül is elérniük. Az év első nagy sikere, a Kincsem ezt példázza, mely film nyitóheti rekordját most éppen A Viszkis haladta meg. Élmény (és azért nem megszokott) hogy mind a százhuszonhat vetített perc üresjáratok és felesleges snittek nélküli: Antal Nimród elénk teríti mindazt, amit eddig tanult a szakmából, kezdve a kultfilm Kontroll-tól, az Amerikában forgatott több munkájáig.

Ez a rutin most átjön:

a fő karakterek és néhány erős jelenet (lásd lejjebb) láttán szenzoraink hiteles jellemábrázolást érzékelnek, az üldözős percek feszültségét (akárcsak a nagy előd Kontroll-ban) a vérnyomásunkkal együtt fémes-dübörgős zenék fokozzák,

a kameramunka egyszerűen: „nyugati”-színvonalú. Vizualitásában is erős például, ahogy a főhős magát vonat alá szíjazva Magyarországra szökik át, sőt a Caucescu-diktatúra pillanatai is a félközeli plánokban, meg az arcok játékában oly hitelesen nyomasztóak, mintha csak Dragomán György erdélyi születésű író világsikerű A fehér király-ába lapoznánk bele.

Nyilvánvaló, hogy A Viszkis nem művészfilm, de azért jóval több akciók laza halmazánál. A történet kerete egy a filmen végignyúló, időbeli visszaugrásokkal szaggatott párbeszéd Ambrus Attila (Szalay Bence) és kihallgatója között, ami egész nívósan mesél a kelet európai kisemberek nyomorúságairól. Megvillan itt a székely életérzés mély fájdalma, a mindkét (román majd magyar) tájékon megélt elszigeteltség, de a kaffkai bürokrácia és a tenyeres-talpas korrupció is, melyek vaskos falat húznak a nem idevaló egyén beilleszkedési vágya elé. Még ha az magyarnak érzi is magát. Apró életképek sora vezeti fel, hogy végül miért a pénz, kizárólag a pénz, mégpedig a rengeteg pénz lesz az egyedüli eszköz, a kenőanyag a beilleszkedéshez. Ezen eszköz megszerzése (ahogy a filmben hangzik: elvétele) majd látványos eltapsolása teszi Ambrust egyre magabiztosabbá, barátai-barátnője pedig beveszik a medvebőrökkel-kereskedés gyógyszövegét. 

A nézők számára lassan rokonszenvessé váló kalandort a film időnként szándékosan eltávolítja a hősi szereptől:

a banki alkalmazottak rettegése átélhető empátiát kelt, a végig izzadva bagózó, dülledt, babakékszemű nyomozó (Schneider Zoltán parádés alakításában)pedig keserűen vágja az arcába, hogy amíg a rabolt pénzt szórva járta a világot ő (és csomó más kisember) éppen az ügyei miatt szakadt el a normális élettől, például a családjától. Amikor viszont, mindezért besokallva végül a bosszúálló énje kerekedik felül, és egy gyilkossági kísérletet is rá akar varrni „ügyfelére” – mi nézők bizony újra a Viszkisnek szurkolunk. Ekképp terelget minket a film és ez megint csak: ügyes…

Nem vonnánk meg e jelzőt a látványelemektől sem. Van ezek közt vélhetően parodikus jelenetsor, amolyan kikacsintásféle a klasszikus western vagy éppen a Guy Ritchie-filmekre. Hisz komolyan nem nézhető azt a párbaj, ami a Viszkis és a pufók, zöldkabátos, MZ-motoros postás közt zajlik a panel kapualjak meg a neonfényes metróállomások között. Van viszont olyan is, ami megállná helyét (ha a rendőrségi Opeleket becserélnénk) bármely James Bond filmben is –  nagy lájkot érdemel a felelős hazai stáb szakértelme.

Talán egyedül az elharapott lezárás ad okot kifogásra.

Az eddig pontos Schaffhausenként ketyegő dramaturgia hirtelen ütemét veszti és földre pottyan az utolsó pillanatokban.

Tudjuk még jönne egy fejezet a sztoriból Ambrus szökése után, várjuk is, mint a Mikulást. Elképzeljük a torokban szívdobbanásokat a zuglói rejtekhelyen, a mindent elöntő természetidegen csendet, amiből érzi a hétpróbás zsivány, hogy most tényleg vége a dalnak – ahogy mindezt a valódi Ambrus Attila elmesélte többször is.

Ehelyett korabeli tévébejátszásokat kapunk. Mintha a rendező-forgatókönyvíró nem tudná eldönteni: hősként, áldozatként, esetleg nagyravágyó, bukott suttyóként ábrázolja Ambrust a finisben. Ha így volt, nincs egyedül vele. A Viszkis most már végleg beíródott a magyar folklórba.

A film előzetese:

További érdekességek, kritikák a filmről a MAFAB.hu oldalon olvashatók!

//Pálfy Gyula//